2. évad 9. rész. - Túl sok volt ez mára..

Aloha! Meghoztam a következőt, úgy gondolom, elég hosszú lett. :) Remélem örültök, és tetszeni fog. Annyit elárulok, ha minden igaz, a következő részt imádni fogjátok. ;) Köszönök szépen MINDENT! Imádlak titeket! <3

Jó olvasást! 

Sophie.

-  Lara, nem ismerek rád. Hova tűnt az a nő, akit szerettem? - kérdezte hitetlenkedve.

- Tudod, az a nő, már nincs többé, azt magaddal vitted fél évvel ezelőtt. - hátat fordítottam neki, majd megragadtam Robot. - Hagyd, túl fogja élni. 

- Ennyivel nincs elintézve a dolog, Lara. - kiabálta utánam Harry. Fújtatva menekültem egy eldugott sarokba, hogy kicsit lenyugodhassak. Kapkodva vettem a levegőt, erős remegés tört rám. Úgy éreztem, ha most azonnal nem ülök le, akkor összecsuklok. Nem tudom meddig fogom még bírni ezt az egészet épp ésszel. A mellkasom szét akart szakadni, nem kaptam levegőt. 

- Kérlek, nyugodj meg! - simogatta a hátam Rob, de nem segített. - Hozok egy pohár vizet, rendben? - erőtlenül bólintottam, majd hirtelen kitört belőlem a zokogás. Ahogy a könnyeim eleredtek, úgy jött ki belőlem minden fájdalom. Olyan volt, mintha ki akarna szakadni a szívem a helyéről. Most jöttem rá csak igazán, tudatosult bennem, hogy a tündérmese véget ért, és ami csöppentem nem csak egy rossz álom, ha nem a kegyetlen valóság. Cassynek igaza volt, Harry már soha többé nem lesz az enyém. A mai után teljesen bebizonyosodott, hogy már nem szeret. Magamra sem ismerek, sosem voltam ilyen, nem szerettem másoknak bajt okozni. Ez nem én vagyok. Ahogy a dolgok tudatosultak, annál jobban rázott a sírás. 

- Hé. - ölelt magához egy erős férfi kar. 

- Gyűlöl engem. - zokogtam a mellkasába. - Érted Louis, gyűlöl engem.

- Nem! - tenyerébe vette az arcom - Nem gyűlöl. Nézz rám, Lara. Le kell higgadnod, a kicsik is megijednek, ha így látnak. - mondta a szemembe érthetően. Felpillantottam és valóban szembe találtam magam Rosie ijedt és megszeppent arcával. Tekintetét gyorsan elkapta rólam és Gemma ölelésébe futott.  

- Itt a víz. - sietett Rob felénk. Louis kivette a kezéből, majd a szám elé tartotta. 

- Tessék ezt idd meg, jót fog tenni. - mosolygott rám biztatóan. - Vigyáznál rá egy kicsit? - nézett Robra, aki leült mellém és kedvesen simogatni kezdte a vállam. - Addig én tartom a frontot. 

- Köszönöm Rob, hogy itt vagy mellettem, annak ellenére, hogy alig ismersz. - mondtam neki pár perccel később, mikor már picit lecsillapodtam. Igazán aranyos volt tőle, ő egy remek ember.
- Szívesen töltöm veled az időm. - keze az arcomra tévedt és leheletét éreztem keveredni az enyémmel. Szája lassan érintette az enyémet, kicsit várt, vajon ellököm-e magamtól. Csókja váratlanul ért, lefagytam és nem mozdultam. Hiszen utoljára Harry csókolt meg, még mindig az ő szája ízét érzem az enyémen.
- Anyuci! - futott felém Rosie. - Most már odaadhatom Leonak az ajándékunkat? - kérdezte izgatottan. Bocsánatkérően néztem Robra, aki csak 'Sajnálom'-ot tátogott. Lesütöttem a fejem, nem voltam képes ránézni. Látszik rajta, hogy ő mennyire szeretné, hogy több legyen köztünk, de én erre még nem vagyok felkészülve. Kérdezem én, valaha is képes leszek egy új kapcsolatra? Nem, tuti nem.
- Persze drágám, gyere menjünk fel érte. - kézen ragadtam és elindultunk megkeresni a kis dobozt, amibe Leo ajándékát rejtettük. Leemeltem a polc tetejéről, majd Rosie kezébe adtam, aki kivette belőle a lapot,amin egy rajz volt. Számomra is meglepetés volt, mi volt a lapon, mert eddig senkinek sem volt szabad megnézni. Másik kezébe tartotta az egyik számára kedves játékát, ami egy zenélő mobiltelefon volt. Szinte futva száguldott le a lépcsőn.
- Rosie. Lassan! Le fogsz esni! - kiabáltam utána, majd a lépcső alján hirtelen valaki a karjába kapta röptében.
- Apuci! Gyere te is, adjuk oda az öcsinek az ajándékom. - nézett bájosan az apjára. - Anyu, hol vagy már? - kiáltott fel értem, én pedig nem tudtam mit tegyek. Szégyelltem magam, nem mertem Harry szeme elé kerülni. Megtöröltem a szemeim, és egy hamis mosollyal indultam feléjük. Még mielőtt odaértem volna, Harry hátat fordított nekem lányunkkal a kezében, és otthagytak. Csak nyeltem egy nagyot, és próbáltam a gombóccal a torkomban megküzdeni. Egy nagy sóhaj után az udvarra mentem én is utánuk, és meghatottam figyeltem, ahogy Rosie nagy szeretettel nyújtja át Leonak a telefont, aki rögtön a szájába vette, hogy megkóstolja.
- Tessék, ezt neked rajzoltam. - mutatta Leo felé a kis rajzot, amin megpillantottam 4 személyt. Nem sokat kellett gondolkoznom, hogy kicsodák. Harry fürtös haja tisztán kivehető volt, csak úgy, mint Leo egy babakocsiban, és Rosie, ahogy egy labdával játszik. - Látod, itt van anya is. - mutatta Leonak, aki egy hirtelen mozdulattal kitépte Rosie kezéből a lapot, és picit meggyűrte. Tudtam, hogy ha nem lépek közbe ebből balhé lesz.
- Héj-héj. Nem gyűrjük össze! - vettem ki Leo mancsai közül a lapot, és jobban szemügyre vettem. Mi voltunk rajta, mint egy család. Tekintetünk találkozott, nem tudom, hogy ő is arra gondolt-e, mint én, hogy mennyivel könnyebb lenne minden, ha tényleg egy családként élnénk.

Mikor a vendégek már eltávoztak, pakolni kezdtem a koszos tányérokat és poharakat, a kerti bútorokat a helyükre tettem. Apu és Anne nálunk töltenek egy éjszakát, miszerint szeretnének egy kicsit az unokákkal lenni. Ezért ki is használtam az alkalmat, hogy Leot és Rosiet kivitték a játszótérbe, próbáltam elérni Robot. Úgy éreztem ezt szükséges megbeszélnünk kettőnk között. A baj csak annyi volt, hogy akárhányszor fogtam a kezembe a telefont, mindig megtántorodtam. Nem tudom, mit is mondhatnék neki. Ha azt mondom, hogy élveztem és tetszett az a csók, azzal csak áltatnám, mert nem így van. Hazudni pedig nem szép dolog, viszont ezzel visszavághatnék Harrynek, hogy valaki igenis van mellettem, ha már Ő nincs. De ha azt mondom Robnak, hogy nem kellene ezt erőltetni félek, hogy azt mondja, hogy nem kér többet belőlem. Ezt viszont nem szeretném, hiszen igaz alig egy hete ismerjük egymást, mégis közel került hozzám, de szigorúan, mint barát. Csak tudnám mit tegyek..
Addig-addig tanakodtam, míg egyszer csak a kezeim között megszólalt a telefon. Annyira megijedtem a hirtelen hangra, hogy kis híján majdnem ledobtam. Ismeretlen számot jelzett ki, ezért félve szóltam bele.
- Igen? Lara Ross.
- Jó napot kívánok. Dr. Camprigh vagyok az Cane Hill Elmegyógyintézetből. Ön Irene Ross leánya?
- Igen. Parancsoljon. - válaszoltam megszeppenve. Ez a hívás kicsit meglepett, hiszen már hónapok óta semmit nem hallottam anyámról.
- Sajnálattal kell közölnöm, de az édesanyja a mai nap folyamán öngyilkosságot kísérletet hajtott végre. - még a levegő is megakadt bennem. Még jó, hogy ültem, mert különben a lábaim is felmondták volna a szolgálatot. - Még idejében észrevettük, de sajnos az állapota válságos. Nem hinném, hogy megéri a holnap reggelt. Esetleg be tudna fáradni hozzá? - kérdezte az orvos.
- Persze, azonnal indulok. - nyögtem ki gyorsan, majd már a táskámat fogtam, hogy indulhassak. Egy cetlit hagytam az asztalon, egy 'Elmentem, majd hívlak Titeket' felirattal. Nem tudom megfogalmazni, milyen érzés kavargott bennem. Sosem volt jó a viszonyunk, sőt miután Rosiet elrabolta már emberszámba sem vettem, de most, hogy talán az utolsó óráit rúgja, valami mégis megmozdult bennem. Épp, hogy a taxi megállt az intézet előtt, én már benn is voltam az ajtón. Rögtön tudták ki vagyok, még jó, hogy tudták. Egy nővér azonnal az anyám szobájába kísért, ahol minden fertőtlenítő szagú volt, mitől émelyegni kezdtem. Állapotomat még csak fokozta anyám látványa, aki az ágyon feküdt teljesen fehéren. Szája repedezett és száradt volt, szemei alatt fekete karikák nyúltak. Nem is gondolná az ember, hogy egykor ő szépségkirálynő volt. Remegve érintettem meg a kezét, ami szinte jéghideg volt.
- Mi történt? - tettem fel a kérdést a hátam mögött álló orvosnak.
- Nem tudom, hogy történhetett, de az egyik nővértől elcsent egy egész doboz altatót. Kimostuk a gyomrát, de attól tartok, hogy ez már nem segíthet. A gyógyszer teljesen beleivódott a szervezetébe. Azt hiszem, itt az ideje, hogy elbúcsúzzon tőle. Az édesanyja többet már nem fog felébredni. - tette a kezét a vállamra. Bólintottam, majd megvártam még becsukódik az ajtó.
Felálltam a székről és egy puszit nyomtam érdes homlokára.
- Azt hiszem, anya! - nevettem fel kínosan. - Milyen furcsa ezt a szót kiejtenem neked. Nem tudom mit mondjak neked, sosem volt a kapcsolatunk anya-lánya viszony. Viszont, most tudnod kell, hogy a szívem legmélyén érzem, tudom hogy legalább egy kicsit szerettél. És én is szeretlek. Szia anya! - majd kifutottam a szobából és leültem a folyosón, hogy kicsit összeszedjem magam. Talán fél óra vagy kettő, három telt el, míg a doki meg nem jelent és csak együtt érezve ennyit mondott:
- Őszinte részvétem. - összeszorítottam a szemeim, majd egy kósza könnycsepp buggyant ki. Úgy éreztem, hogy elvesztem a világban. Egyedül vagyok, és hiába a rossz kapcsolat, mégis elszakítottak valakit tőlem, aki meghatározó volt az életembe. Ez túl sok volt mára. Nem tudom, hogy kerültem oda ahová, csak akkor eszméltem fel, amikor Harry lakásának ajtajánál álltam és a csengőt akartam megnyomni.