5. rész ~ "Hallják ezt?"

Nagyon szépen köszönöm az összes komit, pipát és feliratkozót. Nagyon sokat jelentenek nekem. Imádlak titeket! :) 

- Lara, siess..tényleg el fogunk késni! – hallottam meg Harry türelmetlen hangját lentről miközben a kocsi kulcsot forgathatta ujjai között. Mindig ezt csinálja, ha nem bír türelmesen várni.

Ma megyünk az orvoshoz, az első ultrahang vizsgálatra. A héten minden rendben volt, Harryvel a kapcsolatunk azóta az eset óta felhőtlen és erősebb mint valaha. Minden percben mellettem van és még a széltől is megóvna, ha tudna. Néha kezd az agyamra menni az aggódása, de inkább ezt csinálja, mint sem.

- Rohanok már… nyugi, csak elfelejtettem elpakolni. - Hallottam, ahogy szélsebesen rohan fel a lépcsőn, és mint a hurrikán úgy ront be az ajtón. – Mit művelsz? – tettem fel a kérdést, nagyon ijedtnek tűnt az arca.

- Először is nem kell pakolnod, nem szabad magad megerőltetni; másodszorra pedig azt mondtad, hogy rohansz, ezt sajnos nem engedhetem…indulhatunk?

- Persze, kész vagyok. Egyébként nem gondolom, hogy az ágy bevetése olyan megerőltető lenne – már léptem volna ki az ajtón, amikor megfogta a derekam és felkapott az ölébe. Nem értettem, hogy erre mi szükség. – Harry, tegyél le.. nem vagyok sem mozgáskorlátozott, sem beteg, csak terhes. A lépcsővel azt hiszem meg tudok birkózni egyedül is. - Hiába beszéltem neki, egyik fülén be a másikon ki. Néha úgy érzem magam, mintha nem is lennék jelen.

- Szerinted megtudjuk, hogy kisfiú vagy kislány lesz? – tördelte az ujjait a váróteremben. Teljesen önmagán kívüli állapotban volt. Látszott rajta, hogy nagyon új neki ez a szituáció. De nem csak neki, hanem nekem is. Bennem is jelen van egy kis egészséges izgalom, bízom benne, hogy minden rendben a babával.

- Nem hiszem, még nagyon csöpp…egyébként te mit szeretnél? –pirultam el.

Még nem gondolkodtam el még én sem ezen, de nekem teljesen mindegy, csak egészséges legyen. Ez mindig is olyan sablon szövegnek hatott, de most, hogy én is belecsöppentem ebbe a helyzetbe, teljesen átérzem a leendő szülők érzéseit, akik ezt mondják. Mielőtt Harry válaszolhatott volna, megjelent a nővérke, átnézte a kartont, ami a kezében volt és megszólalt.

- Miss Ross? – jelentőség teljesen ránéztem – Kérem, fáradjon beljebb. – mosolyodott el. Nagy levegőt vettem, majd felkeltem és elindultam a rendelőbe. Vártam, hogy Harry is mellém jön, de még mindig a széken ült.

- Nekem is beszabad oda mennem? – kérdezte félve. Komolyan olyan aranyos és kétségbeesett fejet vágott, hogy kedvem lett volna most rámászni, itt mindenki előtt.

- Persze, gyere te kis butus. – Összekulcsoltam ujjainkat és beléptünk a terembe, ahol mára már ismerőssé vált orvos fogadott minket. Először még feltett néhány kérdést, hogy történt-e a héten valami szokatlan.

- Akkor most kérem, feküdjön fel ide. – mutatott Dr. Morgan az ágyra. Engedelmeskedtem neki, Harry pedig szorosan mellém, leült egy székre. Az orvos felhajtotta a pólóm, majd valami hideg gélszerűséget nyomott rá. Amint a bőrömhöz ért végig futott rajtam a hideg, mire a mellettem ülő aggódó apuka – milyen fura ezt így kimondani - végig simított a karomon. Utána az orvos elkezdte egy kis műszerrel a hasam átvizsgálását. A nagy csöndet egyszer csak valami kis apró egyenletes zaj törte meg.

- Hallják ezt? – nézett ránk az orvos. Mi pedig csak bólintottunk. – A kicsi szívverése.

Szemeim könnyben álltak, úgy érzem csak most fogtam fel igazán, hogy bennem növekszik a gyermekem. A szeretet, amit iránta érzek, már most nagyobb mindennél. – Nézzenek a monitorra!

Mindketten odakaptuk a fejünket és megláttuk Őt. Ha lehet ilyet mondani, ha nem; gyönyörű volt. Már látszottak neki a kezecskéi és lábacskái, minden annyira felemelő érzés volt. Egy pillanatra levettem a szemem a képernyőről és Harryre pillantottam. Az Ő szeme is könnyes volt. Szokatlan volt számomra, hiszen nem szoktam Őt sírni látni. Ha mégis eltörött nála a mécses, akkor valami nagy bajt történt. Viszont most meg volt hatódva.

- Köszönöm kicsim Neked, hogy megajándékozol ezzel a csodával. Mindennél jobban szeretlek Titeket! – csak ennyit tudott mondani, mert hangja elcsuklott, de nekem ez az egy mondat mindennél többet jelentett. Most már igazán érzem azt, hogy ő is szeretné, most már neki is fontos.

- Ha jól látom, akkor minden a legnagyobb rendben van. De amit múltkor mondtam, azt még most is fenntartom. – Közben egy törlőkendőt nyomott a kezembe, amivel én készségesen letöröltem a krémet a hasamról. – A baba 14 hetes és 11 cm, a nemét még sajnos nem tudom megmondani, mert nem úgy van fordulva.  A következő vizsgálat 2 hónap múlva lesz, addig is szedje a vitaminokat, amit felírtam. – hadarta el a doki, a monitor elsötétedett, a nővérke pedig egy kis fekete-fehér képet nyomott a kezembe. 

- Köszönünk szépen mindent Doktor Úr. – Harry kezet fogott vele, de az orvos még odaszúrta neki, hogy tartsa észben a múltkorit. Elköszöntünk, kezemben a kis képpel kiléptünk az ajtón. Most már többen is ültek itt, volt aki a párjával, volt aki a barátnőivel. Tőlük is udvariasan elköszöntünk, majd a kijárat felé indultunk. Nem mondom, hogy nem néztek meg minket. Biztos mindenkiben felmerült a kérdés, hogy „mit keres Harry Styles a barátnőjével a nőgyógyásznál”?

Már előrefélek, hogy mit fog szólni a média, illetve a rajongók ahhoz, hogy szeretett énekesünk apa lesz. Engem sem fogadtak túl nagy szeretettel, de mostanra már elfogadták a tényt, hogy Harry velem van.  Ahogy lépkedtünk a hosszú folyóson, egyre nagyobb hangra lettünk figyelmesek. Ahogy az ajtóhoz értünk, már itt is voltak a fotósok.

- A francba, mégis honnan tudták, hogy itt vagyunk? – Harry mérges volt, ő is ezt szerette volna elkerülni. Már hozzászoktunk, hogy nincs olyan perc, amikor ne csattognának a fényképezők, de azért innen jó lett volna nyugodtan távozni. – Ülj le ide picit, telefonálnom kell. – nem tettem mást, mint leültem egy székre, oda ahova nem látnak be az üvegajtón keresztül is vártam és nézegettem a kis képet.

Az első kép rólad.

Egy öt perc múlva Harry már nagy léptekkel közeledett felém. Hihetetlen gyorsasággal szelte át a távolságot köztünk.

- Felhívtam Pault és a srácokat is, mindjárt itt vannak, nyugi. – Ölelt szorosan magához. Én vele ellentétben teljesen nyugodt voltam, hiszen itt volt velem, és ha Ő itt van, akkor nagy baj nem történhet.

- Előbb- utóbb úgyis kiderül, nem? – próbáltam meg feldobni a hangulatot.

- Persze – még jobban karjaiba zárt – de szeretnélek Titeket megvédeni, amíg csak lehet. 

Nem kellett várnunk többet 10 percet, Paul és a serege megérkezett. Őket követték a fiúk, egytől egyig. Nem értettem mire ez a nagy felhajtás. A testőrök kint maradtak az ajtón kívül, a fiúk pedig berohantak hozzánk. Örömmel mutogattam nekik a kis képet a kezembe.

- Ez egy baba? – tette fel a roppant értelmes kérdést Niall.

- Nem te idióta, egy zebra. – válaszolt felháborodva Zayn. – Nézd ott a feje..- kezdte el neki tanulmányozni a képet. Amint látom Zayn nagyon gyakorlott ebben a témában, azt hiszem el kell beszélgetnem Perrievel.

- Nagyon aranyos, gratulálok még egyszer. – teljesen higgadt volt, teljesen önmaga volt, ő kérem szépen Liam Payne.

- Már most látom rajta, hogy szeretni fogja a répát. – törölte le láthatatlan könnyeit Louis.

Miután mindenki elmesélte nekem, hogy mit fognak majd csinálni az ÉN gyerekemmel, ha nagy lesz, elindultunk kifelé.

- Ne engedd el a kezem és maradj szorosan mögöttem. – utasított Harry, majd gyengéden megfogta a kezem. A fiúk körbe álltak engem, szerintem ki sem látszottam a kupacból. Harry előttem, Louis és Zayn a két oldalamon állt átkarolva a derekam, Liam és Niall pedig hátulról kísértek. A fotósok kereszttűzébe érve, kis millió kérdés szikrázott a fejünk fölött.

Senki nem válaszolt semmire, csak próbáltunk minél hamarabb a kocsihoz jutni. Nagy volt a lökdösődés, de szerencsésen beszálltunk mindannyian az autóba.

- Sajnálom, ennek nem így kellett volna történnie. Nem akartam elrontani ezt a napot is. – hajtotta le a fejét Harry.

- Ez nem a te hibád, és figyelj rám – rám emelte azokat a smaragd szemeit – ezt a napot nem tudja elrontani semmi és senki. – szorosan hozzábújtam, majd szép lassan hazaértünk. Elköszöntünk a fiúktól és bevonultunk a mi kis vackunkba.

A képet egy mágnessel rögzítettem a hűtőhöz, hogy minden nap láthassam.

A kanapén ültünk és valami gagyi amerikai sorozatot néztünk, amikor megszólalt.

- Nem szeretnéd elmondani a szüleidnek? – na, ettől a kérdéstől féltem.