2. évad 5. rész - Jól hallottam?

Lara Ross

Miután kigyógyultam abból a kis megfázásból, amit mindenki halálos betegségnek gondolt, majd kicsattanok a bőrömből. Lassan ideje lenne hozzáfogni Leo első szülinapi zsúrjának a megszervezéséhez. Alig pár nap és itt a nagy nap, én pedig úgy gondolom ennél jobb alkalmat, mint a mai nap nem is találhatnék rá. Szeretném, hogy jó idő legyen és, hogy sikerüljön kertben lebonyolítani a rendezvényt. Gondoltam meg is nézem a gyerekeket, hiszen túl nagy a csönd, ilyenkor már rég fenn szoktak kukorékolni.

- Hát helló, gyönyörűm! - mosolyogtam szélesen Leora, aki a kiságyból vidáman vigyorgott rám. - Hát felébredtél? - ölembe kéredzkedett, én pedig kiemeltem a kiságyból. Rosiehoz indultam, és amikor megpillantottam a lányomat, tudtam, hogy valami nem stimmel vele. Homlokán izzadságcseppek csillogtak, és úgy nézhetett ki, mint én pár nappal ezelőtt.

- Ne...nem akarom, hogy elmenj. - motyogta álmába, miközben jobbra balra forgolódott. Megijedtem, hiszen ilyen még nem fordult elő. - Kérlek, ne hagyj itt.

- Kicsim, itt vagyok. - simogattam a homlokát, ami tüzelt. - Ébredj fel! - ráztam meg egy kicsit a vállát, de nem reagált, csak tovább szenvedett, majd sírni kezdett. - Annyira hiányzol Apu. -  Azonnal a telefonom után kutattam, és tárcsáztam Annet, aki mindig minden esetben tudja, hogy mi a teendő.

- Lara, minek köszönhetem korai hívásodat? - vette fel, és hallottam, hogy mosolyog.

- Anne, kérlek, gyere ide gyorsan. Azt hiszem Rosie nagyon beteg és Leot nem tudom magammal vinni. - hadartam el gyorsan.

- Lara lassabban, és nyugodj meg!

- Kérlek gyere ide gyorsan! Rosie lázas, de Leot nem hagyhatom egyedül. - magyaráztam egy fokkal lassabban.

- Indulok. Már is ott vagyok. - majd mindketten letettük a telefont. Próbáltam hívni Harryt is, hátha érdekli őt is, mi van a gyerekével, de természetesen ki volt kapcsolva. Persze, ha sürgős helyzet van, miért lenne elérhető?!

- Kicsim! Nézz anyára. - paskoltam meg egy picit Rosie arcát, majd résnyire nyitotta zöld szemeit, de nem volt teljesen tudatánál.

- Nagyon fáj. - kezdett el zokogni, majd a pólóm szélét kezdte el szorítani.

- Mi fáj, Rosie?

- A hasam, nagyon fáj a hasam, anyu. - felkaptam az ölembe és pizsamástul beültettem az autóba. Anne pont akkor érkezett meg és én már indultam is Rosieval az ügyeletre. Kétségbe voltam esve, mi van akkor ha komoly baja van? Hiszen olyan kis pici még. A rendelőhöz érve, rögtön befutottam vele és Dr. Stewart már vizsgálni is kezdte.

- Magas a láza, ezért adok neki egy kis lázcsillapítót, és több mint valószínű, hogy csak szorulása van, mert úgy érzem eléggé fel van puffadva. Felírok egy gyógyszert, és holnapra már sokkal jobban lesz. Addig is igyon sok folyadékot, és a hideg vizes borogatás is sokat segít. - simította meg Rosie arcocskáját, aki csukott szemmel feküdt az ágyon.

- Köszönöm szépen Doktor Úr. Tudja nagyon megijedtem. - sóhajtottam egy nagyot, majd Rosiet az ölembe vettem.

- Azért pár nap múlva szeretnék még rápillantani, hogy kizárhassunk minden tényezőt, ami komolyabb betegségre utalhat. Rendben? - mosolygott kedvesen az orvos.

- Igen. Persze. Köszönöm még egyszer! - már köszöntem volna el, amikor a könyökömnél megérintett.

- Nem szeretnék tolakodó lenni, de Ön hogy érzi magát? - kémlelte a szemeim.

- Öhm..ezt nem igazán értem. - jöttem zavarba fürkésző pillantása miatt.

- Fáradtnak és megviseltnek tűnik. Tudja, néha jó kiereszteni a gőzt. - megilletődve figyeltem őt. - Ne görcsöljön rá mindenre ennyire. - simította végig az alkarom. - A mielőbbi viszontlátásra Miss. - bólintott mosolyogva, majd én is biccentettem és elhagytam a kislányommal a rendelőt. Hazafele folyton azon gondolkodtam, hogy vajon mit jelenthetnek az orvos szavai?

- Hogy érzed magad, kiscsillag? - pusziltam meg Rosie homlokát, amikor már a saját ágyába tettem le.

- Még mindig fáj a pocakom, de már nem fázom annyira. - suttogta. - Hol van apu? - kérdezte bágyadtan.

- Hamarosan itt lesz, de addig is pihenj, jó? Nemsokára itt van az öcsi bulija, addig meg kell gyógyulnod, ugye tudod? - kérdeztem mosolyogva.

- Igen. Tudom. - bólintott egyet, majd addig simogattam a haját, amíg újra el nem nyomta az álom.

Remélem, a nagy Harry Styles hamarosan elérhető lesz, hiszen addig Rosie úgy sem nyugszik meg, amíg ide nem ér. Amikor szükség van rá, sosincs a közelben. Ezt már igazán megszokhattam volna.

- Mizujs kisherceg? - guggoltam le Leo mellé, aki egy kiskocsit tologatott lent a nappaliban, míg Anne a konyhában ügyeskedett. - Anne?

- Igen?

- Nem tudod véletlenül, hogy merre van Ő?

- Azt hiszem ma egész nap stúdióznak. Én is próbáltam már hívni, de nem reagált.

- Rosie folyton őt keresi. - sóhajtottam. - Amióta újra visszacsöppent az életünkbe, Rosienak szinte csak ő létezik. Állandóan az apja után kérdezget és nem nagyon érti, hogy miért nem él velünk. Ő még mindig azt hiszi, hogy minden rendben van és egy család vagyunk. De hogyan magyarázzam el én egy 3 éves kisgyereknek, hogy a szülei hamarosan örökre szétválnak?

- Biztos, hogy ezt akarod? Ezt akarjátok?

- Igen. Ha másban nem is, de abban biztos vagyok, hogy ennek véget kell vetni. Többé nem lesz Lara Styles, csak Lara Ross. Többé nem leszek Harry Styles felesége, csak talán egy emlék. - végszóra megcsörrent Anne telefonja és akaratom ellenére is észrevettem, hogy ki hívja.

- Igen? - szólt bele Anne. - Igen, kerestelek, mert tudod Rosie belázasodott és beteg. Folyton téged keres, ide tudnál jönni?

Nem hallottam, hogy a másik fél, mint mond, majd Anne letette a telefont.

- Rögtön itt lesz.

Valóban így volt, alig telt el 10 perc a csengő már meg is szólalt, majd Leoval közösen nyitottunk ajtót. Észrevettem mostanában Leon, hogy nem közeledik Harry felé, ő sokkal jobban húz felém, mint Rosie.

- Hogy van? - kérdezte zaklatottan, majd a lépcsőn felfele kezdett futni. Persze, gyere csak beljebb, és neked is szia.

- Még mindig van egy kis láza, és csak nehezen tudott elaludni. Harry, nagyon fontos vagy neki, remélem ezt tudod. - mondtam neki komolyan. Majd akaratom ellenére is ellágyult a szívem, ahogy Harry befeküdt Rosie mellé és simogatta a homlokát, miközben dúdolt neki.

Gondoltam nem zavarok ezért inkább Leoval játszottam lent. Délben vittem fel egy kis forró levest mindkettőjüknek, majd Harry szépen segített Rosienak megenni az ebédet. Késő délután jöttek csak le mindketten, aminek nem örültem, hiszen Rosienak pihennie kellene. Rossz volt látni, hogy gyönyörű szemei vörösen csillognak a láztól. Félek, hogy ezt az egész nyavalyát tőlem kapta el. 

- Figyelj, arra gondoltam, hogy Rosie nálam lehetne, amíg meg nem gyógyul. - közölte velem, teljesen természetesen. - tátott szájjal bámultam rá, még a kis autó is kiesett a kezemből. 

- Tessék? Jól hallottam? Komolyan el akarod vinni őt, betegen? - háborodtam fel. Majd felálltam a szőnyegről. 

- Figyel tudom, hogy ez most nem fog neked jól esni, de lássuk be, most jobb lenne nálam, mint itt?

- Már miért lenne jobb...ezt te sem gondolhattad komolyan, Harry. - ráztam a fejem lehajtottan. Nem akartam hinni a fülemnek. - Ezt nem engedhetem, szüksége van rám. Ha akarsz mindennap eljöhetsz meglátogatni, de nem viheted el. - nyúltam volna Rosiért, hogy átvegyem tőle, de ő elhúzódott. 

- De én apuval akarok menni. - fúrta a fejét a vállába. Hazudnom kellene, ha azt mondanám, hogy nem keletkezett gombóc a torkomban. 

- Látod, talán rám is szüksége van. - közölte egyáltalán nem kedvesen. Majd lányomra pillantottam, aki szorosan kapaszkodott Harry nyakába. - Azt hiszem engem hiányolt egész nap és nem téged. - a mondata úgy ért, mintha pofon csaptak volna. A baj az, hogy ezzel én is tisztában voltam, de mégis mintha egy kést mártottak volna belém. Persze, nem várhattam Rosietól, hogy tiltakozzon és nem is tette. Könnyeimet elrejtve simítottam végig Rosie hátán.

- Tényleg el szeretnél menni vele? - csak félősen bólintott, én pedig nagyot sóhajtva Leot felkapva zárkóztam be a szobába. - Gratulálok Harry Styles. Remélem, az egész életemet tönkre akarod tenni. - kiabáltam még vissza. - De egyet tudj, téged elengedtelek, de a gyerekeimet soha nem fogom! - Megalázva és sértetten csaptam be magam mögött az ajtót. Rosszul esett minden egyes szó és ezt tudja ő is. Félévig alig keres minket, majd amikor meggondolja magát, csak úgy ideállít és elviszi tőlem a lányom. Azt hittem azért ennél több becsület is van benne. Tévedtem, mert egy csöppnyire sem tisztel. Nem érdekli, hogy a legfontosabb dolgot akarja tőlem elszakítani.