2. évad 3. rész - Éjszakai látogató

Sziasztok Lánykák!
Ha kommentek érkeznek, akkor részek is! Köszönök szépen, minden egyes kedves szót, nagyon sokat jelentenek. Imádlak Titeket! <3

Sophie. 

Szeretem meglátogatni Annet, aput és Gemmát is. Még nem is említettem, hogy apám és Anne már vagy egy éve egy párt alkotnak. Örülök-e? Természetes igen. Hiszen mindketten megérdemlik már az igaz boldogságot. Anne és Robin kapcsolata már csak kötelességből létezett, anyám pedig továbbra is kezeléseket kap egy intézetben. Ők ketten pedig tökéletesen kiegészítik egymást. Gemma az esküvőjét tervezi Joshuaval, akivel szintén nagyon boldogok. 

- Megnyomhatom én a csengőt? - kérdezte Rosie, amint megálltunk az ajtó előtt. Felemeltem és engedtem, hogy benyomja a kis piros gombot, majd pillanatokon belül az ajtó ki is nyílt. - Papi! - tapsolt a babakocsiban Leo is, amikor meglátta nagyapját. Még nem mond sok mindent, de a 'Papi' szó az nagyon megy neki. 

- Kincseim. Már azt hittem sosem értek ide. - tárta szélesebbre az ajtót, majd mindannyian bementünk. Ez a ház is annyi meg annyi emléket őriz bennem. 

- Béna volt a taxis. - húztam el a szám. - Szia apu. - köszöntem én is végre, mire a gyerekek már felfedező útra keltek. Míg Rosie majd' fellökve öccsét szaladt a konyhába Annehez, addig Leo mászva indult el a lépcsőn. 

- Hova szöksz, nagyfiú? - kapta fel Gemma Leot, aki cserébe jól meghúzgálta hosszú szőke haját. - Héj, hát így kell üdvözölni a nagynénédet, uraság? - Leot a magasba emelte és a fejét a hasába fúrta, majd fújni kezdte, mire Leo is felkacagott. Azt hiszem, ők jól ellesznek a mai nap. Letettem a cuccokat amiket hoztunk, majd a konyhába indultam, hogy köszönhessek a harmadik tagnak is. Attól függetlenül, ami történt köztünk a fiával, a mi kapcsolatunk nem romlott meg. Ő sem értette Harry tettét, és még a mai napig haragszik rá és minden egyes alkalommal megdorgálja. Legalább is nekem így mesélte apu, aki szóba sem áll Harryvel - hozzáteszem jogosan. 

- Szia Anne. - pusziltam meg az arcát. - Hogy vagy? 

- Jaj drágám, örülök, hogy eljöttetek kicsit, már hiányoztak ezek a lurkók. 

- Oh, szóval csak ők hiányoztak? 

- Te is hiányoztál már Lara. - ölelt meg. Anne ölelése számomra olyan, mintha az anyukámé lenne. Annyi szeretet van ebben a nőben, és ezt szereti is kifejezni. - Hogy érzed magad? 

- Csak a szokásos. - rántottam meg a vállam, majd kihúztam egy széket és leültem az asztalhoz. Anne is leült mellém kezében két csésze gőzölgő teával. Az egyiket elém tolta, a másikba pedig ő kortyolt bele. - Nemrég találkoztunk. - húztam el a számat. - és sikerült veszekedés nélkül megúszni. - kínosan felnevettem. Igazából rettentően szomorú vagyok, hogy már csak így tudunk beszélni egymással Harryvel. Félévvel ezelőtt minden annyira jó volt, ő is és én is boldogok voltunk, nem voltak gondjaink. Szinte tökéletes életünk volt, amit ő egyetlen tollvonással áthúzott. 

- Jaj drágám. - simított végig a kezemen. - Hogy segíthetnék, hogy jobb legyen? 

- Bárcsak valaki is tudna segíteni...- sóhajtottam fel. 

- Talán egy valaki tudna. 

- Igen, Anne...valóban van egy személy, aki tudna segíteni, de ő az aki ezt a lyukat vájta itt bennem. - tettem a tenyeremet a szívem helyére. - és attól tartok, hogy ez már örökre így marad. 

- Tudod, hogy mindenben melletted állok, de meg tudnál neki bocsátani valaha is? 

- Nem tudom, egyszerűen nem. Tudod, hogy szeretem a fiad és megbocsátani képes az ember, de felejteni nem. - töröltem le egy kibuggyanó könnycseppet az arcomról. 

- Talán egyszer majd minden rendbe jön. Érzem. 

- Én ilyenben már nem reménykedek. - hajtottam le a fejem, majd hirtelen Rosie futott be a konyhába és az ölembe mászott. 

- Anya, te sírsz? - kérdezte mélyen a szemembe nézve és letörölt egy könnycseppet. 

- Dehogyis. Tudod, csak segítettem a nagyinak hagymát pucolni. - mosolyogtam rá. Kezeit a nyakam köré fonta és szorosan átölelt. Olyan volt, mintha nem hitte volna el ezt a mesét, hanem átérezné a dolgokat. Fojtogatott a sírás. Nagyon nehéz a gyerekkel, amikor minden egyes tettükkel Rá emlékeztetnek. 

**

A délután nagy részét átbeszélgettük, Rosie és Leo kellőképpen lefárasztották nagyszüleiket, míg én Gemmát az esküvő részleteiről faggattam. Jó volt látni, mennyire várja már a nagy napot, és hogy milyen izgatott. 

- Kaphatok majd én is hercegnős ruhát? - kérdezte Rosie Gemmától. 

- Ezt anyukádat kell megkérdezni, de biztos vagyok benne, hogy te leszel a legszebb kiskirálylány majd. 

- Anyu, nekem is lesz majd olyan ruhám, mint neked volt, meg Gemmának lesz? 

- Persze kicsim, egyszer majd neked is lesz. - mosolyogtam rá. 

- És hercegem is, mint neked apu, meg Gemmának Joshua? - Gemma ijedten rám kapta a tekintetét, de nem volt okom kiakadni, hiszen már hozzászokhattam, hogy Rosie éjjel-nappal az apjáról beszél. 

- Igen, egy napon neked is lesz majd egy herceged. - simítottam végig kissé göndör haján. - De most menj, nézd meg mit csinál az öcsi, rendben? - nagyot bólintott, majd futásnak eredt. Ám az első küszöbben megbotlott és elesett, már keltem volna fel, hiszen ilyenkor már rég ordítani szokott, hogy ragasszuk be a bibijét. 

- Semmi baj, a hercegnők sem sírnak ilyenkor, és apu mindig hercegnőnek hív engem. - kelt fel, leporolta a ruháját és futott tovább. Én pedig csak nevetve megráztam a fejem.  

- Imádja őt. - súgta oda nekem Gemma. 

- De még mennyire. 

- És Leo, hogy viszonyul, hogy úgy mond, újra belépett az életetekbe? - kérdezte óvatosan. 

- Szerintem nagyon még nem érzi a dolgokat. Ismeri őt és kötődik hozzá valamely szinten, de nincs meg köztük az a szoros kapcsolat, mint Rosieval. Hiszen Leo csak féléves volt csak. Nem volt vele, velünk, amikor először állt fel, vagy először ütötte meg magát. Nem látta, ahogy kibújik az első foga, és valószínű, hogy a kezét sem fogja majd, amikor megteszi az első lépését egyedül. Tudod, sokszor lett volna szükségem rá. - mosolyogtam keserédesen. Úgy látszik ez a délután már csak ilyen marad. 

- Lassan azt hiszem indulni kellene, kezd sötétedni is. - pattantam fel, majd pakolgatni kezdtem a dolgainkat.

- Majd én hazaviszlek titeket. - már vette volna ki apu a zsebéből a slusszkulcsot. 

- Hagyd csak. - fogtam meg a kézfejét. - Majd sétálunk. Ma még úgysem sétáltunk. - néztem Rosiera, aki bőszen bólogatott. 

- Örülök, hogy itt voltatok, gyertek minél előbb majd. - mindannyian integettünk nekik, majd hazafelé indultunk. Mióta Harry lelépett, azóta megszűntek a folytonos követések. Se egy rajongó, se egy paparazzi. Útközben az időjárás sem hazudtolta meg magát, csúnya esőfelhők gyűltek felénk. Gyorsan ráadtam Rosiera az esőkabátját, még jó, hogy mindig van nálunk egy. A babakocsira pedig ráhúztam a vízálló huzatot.

Esernyőm nem volt, így csak Rosiet beültettem Leo mögé és megsokszoroztam a lépteim. Teljesen beborult és szakadt az eső. Az utcai lámpák felkapcsolódtak, és már nem voltunk messze az otthonunktól. Épp a park mellett siettünk el, ahol a járda szélén ott ült egy alak, bőrig ázva, csakúgy, mint én. Ahogy közelebb értünk egyre ismerősebb lett az alakja. Félve mentem közelebb hozzá. Már messziről bűzlött az alkoholtól és a cigaretta füsttől. 

- Harry?!

Remegő kezeimet a vállára tettem, ő pedig rám nézett. Tekintete homályos volt, nem teljesen volt magánál.  - Mit keresel te itt? - kérdeztem tőle óvatosan. 

- Én annyira sa-sajnálom. - nem tudtam eldönteni, hogy arca az esőcseppektől vagy könnyeitől nedves. Nem tudom, mit éreztem abban a pillanatban iránta. Ott ült összetörten, szomorúan, teljesen részegen. Nem hagyhattam ott, már csak az hiányozna, hogy egy fotós észrevegye és újabb botrányba keveredjen. 

- Gyere, segítek felállni és szépen hívok egy taxit neked. - beszéltem hozzá kedvesen. Magam sem értettem a viselkedésemet. 

- Veled akarok lenni Lara. -ejtette ki a szavait darabosan. Remegő kezeit arcomra simította és eltűrt egy vizes tincset szemeim elől, majd a tekintete a számon állapodott meg. Tudtam mit jelent ez. Erősen koncentrálnom kellett arra, hogy mit csinál és mond. Tisztában voltam vele, hogy ez csak az alkohol hatása. Ellöktem kicsit magamtól, amitől megtántorodott, de még időbe utánakaptam.  

- Részeg vagy. - nyúltam hóna alá, és próbáltam felhúzni. Mikor, úgy gondoltam eléggé stabilan áll, egyik kezemmel őt átkarolva, másik kezemmel a babakocsit tolva igyekeztünk haza. Mondanom sem kell, hogy teljesen kimerültem, mire a házunkhoz értünk. Mindketten bőrig áztunk. Leo szerencsére már aludt, Rosie viszont furcsán méregette a teljesen elázott apját. 

- Mi a baja apucinak? - kérdezte semmit sem értve. 

- Apu picit fáradt, hagyjuk pihenni, jó? Gyere menjünk fel, és bújjunk mi is ágyba. - fogtam meg a kezét, majd felsétáltunk az emeletre, ahol megfürdettem Rosiet, majd pár sor mese után el is aludt. Utána én is a fürdőbe mentem. A forró víz kicsit átmelegítette átfázott testemet. Felöltöztem, majd a hajamra egy törülközőt csavartam. Kerestem egy másikat is, hiszen van lenn egy személy, akinek szintén szüksége lehet rá. 

- Harry? - kérdeztem félve, ahogy megláttam őt a fal mentén lecsúszva. Lábai fel voltak húzva, rajta könyökölt és vállai közé ejtette fejét. Haja vizesen tapadt homlokára és tarkójára. Egy teljesen elveszett embert láttam benne. - Tessék, itt egy törülköző. - adtam a kezébe. Látszólag úgy tűnt, hogy nem nagyon érti mit is kellene tennie vele. - Gyere, bekísérlek a fürdőbe. - újra felkaroltam és a lenti fürdőbe vezettem. 

- Rosszul vagyok. - jelentette ki rekedten. Majd hirtelen a wc-kagyló fölé hajolt és kiadta magából az a töm érdeknyi alkoholt. Engedtem neki egy pohár hideg vizet, majd a kezébe nyomtam és kimentem a fürdőből. Képtelen voltam tovább nézni a szenvedését. Megsajnáltam, pedig nem érdemelné meg, hogy akármit is érezzek iránta. Pár perc múlva hallottam, ahogy a zuhanyból folyik a víz, tehát zuhanyzik. Kerestem neki egy melegítőt és egy pulcsit, amit még itt hagyott, majd csak résnyire nyitott ajtónál a mosógép tetejére tettem. 

- Kérlek bocsáss meg nekem. - hallottam meg a hangját a hátam mögül. - Egy idióta voltam és vagyok is. - nevetett fel keserűen. - Hiányzol, Lara. - fordultam meg, majd könnyei hullottak a szeméből. 

- Szerintem most feküdj le, és pihend ki magad. Nem tudod, miket beszélsz. - mutattam a kanapéra, én pedig a szobámba mentem, hogy átadjam magam az álmok országának. De hiába forgolódtam, nem tudtam elaludni. Folyton folyvást, csak az ő szavai jártak a fejembe és az a bűnbánó tekintett. De tudtam nem szabad engednem neki, holnap jön az ügyvéd, hogy elindítsuk a válás első papírjait. Még pár óráig forgolódtam, majd úgy döntöttem, hogy inkább lemegyek a konyhába egy pohár vízért. Lassan lépkedtem a lépcsőfokokon, nehogy valakit is felkeltsek. 

Harry ott feküdt a kanapén, látszólag mélyen aludt. Mellé sétáltam és hosszú percig csak figyeltem őt. - Miért csináltad ezt magaddal? - kérdeztem halkan tőle, habár tudtam, hogy választ nem fog adni rá. Néhány tincsét eltűrtem a szeméből, majd ráterítettem egy plédet. Valószínű, hogy reggel irtó fejfájással fog küzdeni, ezért inkább odakészítettem neki egy gyógyszer és vizet is. Miután megittam én is a vizemet, visszaindultam, még egy utolsó pillantást vetettem a volt férjemre, majd visszatértem az emeletre. Elmentem a gyerekek szobája mellett, Leo ugyanabban a pózban édesen szundított, ahogy leraktam, míg Rosie akárcsak az apja, a takarót lerúgva magáról hason feküdt hüvelykujjával a szájában. Közelebb mentem hozzá, és betakargattam, majd egy puszit nyomtam mindkettő fejére és becsuktam az ajtót. 

Másnap reggel kaparó torokkal és gyengén ébredtem fel. Mintha kiszipolyozták volna belőlem az erőt. A közérzetem sem volt jó. Még csend volt az egész házban, még mindenki aludt. Illetve mégsem. Az éjszaki vendégünk ülő helyzetbe könyökölt a combjain és fejét a kezeire támasztotta. Ő is nemrég ébredhetett. Göndör haja össze-vissza állt, arca ráncos volt, több helyen is meglátszott a párna gyűrődése. 

Álarcot erőltettem magamra, majd megszólaltam. 

- Azt hiszem itt az ideje, hogy távozz. - közöltem vele gorombán. 

- Úristen, Lara a szívbajt hoztad rám. - kapott a szívéhez, majd felpattant a kanapéról. - Hogy kerültem én ide? - kérdezte értetlenül. 

- Erre csak te tudhatod a választ. De légyszíves máskor, ha lerészegedni támad kedved, akkor máshoz menj. - nyersen beszéltem vele. - és most azt hiszem itt az ideje, hogy menj. - adtam a kezébe tegnapi ruháit, majd az ajtó felé irányítottam. 

- Sajnálom, hogy zavartam. - vágta hozzám ő is kissé gorombán. 

- Azt hiszem neked nincs jogod így beszélni velem. 

- Ugyancsak? - ó, tehát az úrnak sincs mindig jókedve?! 

- Tudtommal én nem hagytam, hogy az utcán töltsd az éjszakát teljesen elázva. De ne aggódj, legközelebb nem kell félned, hogy segíteni fogok. 

- Nem lesz legközelebb, megnyugodhatsz. - vágott egy gúnyos mosolyt. Nekem pedig szívem lett volna felpofozni. Hogy tud ennyire görény lenni? 

- Indulj. - mérgesen tártam ki az ajtót.

- Azért az ajtót nem kell kirántani a helyéről. - provokált, direkt provokált és én még tegnap este sajnáltam. Úristen, Lara, mekkora egy barom vagy te. - szidtam magamat halkan. 

- Rohadj meg, Harry Styles. - kiabáltam utána. Rázott az ideg, és teljesen megfeledkeztem kaparó torkomról és a többi bajomról. Idegesen telefonáltam az ügyvédnek, hogy a lehető leghamarabb küldje a papírokat, hogy aláírhassam és minél előbb kitöröljem az életemből Harry Stylest.