2. évad 2. rész - Focimeccs

Halihó! :)

MEGLEPI. :))) Úgy gondoltam, hogy mivel az előző részhez sok pozitív vélemény érkezett, megérdemlitek a következő részt :) Picit rövid lett, és nem érzem túl jónak, jobbat szerettem volna, de ígérem a következő, ennek a duplája lesz...mind eseményben, mind hosszúságban. :P Nem is fecsegek itt tovább össze-vissza, csak jó olvasást szeretnék kívánni. :)

Sophie.

- Rosie, egy pillanatot várj és mindjárt mehetsz Perriehez. Rendben? - fogtam szorosan izgő-mozgó kislányom kezét, mert mindenáron menekülni szeretett volna a szorításomból. De nem engedhettem el, a nagy tömegben elveszne, ugyanis épp egy londoni stadionban kacskázunk össze-vissza. Louisnak meccse lesz, amire mi is hivatalosak vagyunk. Babakocsival nem épp a legkönnyűbb mozogni, de megoldottam. Szerencsére Leo alszik, nem voltam biztos abban, hogy jó ötlet idejönni, hiszen nem olyan rég még láza volt az én tücskömnek, mert a nagyfiúnak bújik a fogacskája. Ez volt az egyik baj, a másik pedig Ő. Hiszen Ő is itt lesz, és szeretném az újabb vitát elkerülni. 

- Hoppá. - kapta fel hátulról Niall Rosiet, aki ijedtében egyet hangosan sikkantott. - Megvagy Nagylány. - csikizte meg picit, amit Rosie édes kacajjal jutalmazott. - Gyertek, már mindenki itt van. Már csak a ti helyetek üres. Louis is hiányolt már titeket. - indult el előttem a szöszi én meg szó nélkül, lehajtott fejjel követtem. Gyomromban idegesség keletkezett, féltem vele újra találkozni. Mikor megérkeztünk a helyünkre, hálát adtam Istennek, vagy csak csupán Louisnak, hogy úgy intézte a lehető legtávolabb legyek tőle. Persze Rosie, amint megpillantotta, szürke-fehér kockás ingében és hozzávaló kendővel a fején, rögtön kiugrott Niall kezei közül és az apja nyakába vetette magát. Hallottam, ahogy aranyos szavakat mondanak egymásnak, de a fejem direkt a másik oldalra fordítottam. Sértődötten ültem Perrie mellett, és a babakocsit ráztam. Mintha megéreztem volna közeledtét, úgy fokozódott szívem üteme is. Felettem állt és éreztem ahogy néz, de kerültem a kontaktust vele, túl csábítóan nézett ki, nem szerettem volna elgyengülni. 

- Sziasztok. - köszönt. - Örülök, hogy itt vagytok és láthatlak titeket! - illata beszökött az orromba, a pulzusom pedig az egekbe. Egyszerre voltam izgatott, hogy itt van és hozzám beszél és dühös. Még van pofája itt jó pofizni, amikor elhagyott minket. Ő inkább csak ne örüljön.

- Mit akarsz? - köptem felé a szavakat, még mindig nem néztem rá. 

- Ugyan Lara, ne légy ilyen ellenséges, csak beszélgessünk. - mondta úgy, mintha mi sem történt volna. - Hazaköltöztem. - jelentette ki úgy, mintha kérdeztem volna. Kifejezetten zavart a viselkedése és az arroganciája.

- Mégis, hogy vagy képes így hozzáállni a dolgokhoz, azok után amit tettél? - emeltem feljebb a hangom. 

- Jó...jó. Nyugi. - intett le a kezével. - Ne veszekedjünk, kérlek. Akkor csak had köszönjek neki. - nézett a babakocsira. 

- Mintha annyira érdekelne. - motyogtam az orrom alatt, jó lett volna ha meghallja, de ha meghallotta is elengedte a füle mellett. - Alszik. 

- Szia Bajnok. - pusziltam meg Leo kezét, aki megérezhette jelenlétét és kinyitotta zöld szemeit. Pár pillanat múlva lefelé görbült a szája, majd keservesen sírni kezdett. - Remek. - morogtam hangosan, majd kivettem a kocsiból és ringatni kezdtem. A játékosok már a pálya közepén álltak, épp egymást üdvözölték, de Leo még mindig nem nyugodott le. Féltem, hogy újra felszökik a láza. 

- Szabad? - nyújtotta felém Harry a kezét, majd Leo is apukája felé nyújtogatta kis kezecskéit. Átadtam neki, majd Harry mászkálni kezdett vele a lépcsőn fel - le. A meccs már nagyban ment, Louisnak sikerült egy gyönyörű gólpasszt adni, ami el is döntötte a meccset. 

- Miért nem beszélitek meg már végre? - bökött oldalba Perrie. - Egyikőtöknek sem jó ez a helyzet. Mindketten csak szenvedtek egymás nélkül.

- Perrie! Könyörgöm, még csak bocsánatot sem kért, egyszerűen nem értem őt még a mai napig sem. Nem nekem kellene kezdeményeznem. 

- De amíg ilyen ellenséges vagy vele, nem fogjátok tudni megbeszélni. Engedj egy kicsit neki. - nézett rám kérlelően. - Biztos meg van a magyarázata mindenre. - simított végig a karomon. 

- Miért nem ért meg engem senki, hogy mit érzek? Perrie, egyedül hagyott két kisgyerekkel és a világ másik felére költözött. Nem kérheti tőlem senki, hogy hallgassam meg. Amennyire szerettem, most annyira vetem meg és amit érzek, az csak gyűlölet. Természetesen a gyerekeit nem tilthatom el tőle, de magamat igen. - fontam keresztbe a kezem, részemről ezt a témát lezártnak tekintettem. Lassan megláttam a felénk közeledő Louist és próbáltam a közelébe férkőzni és gratulálni neki. Remekül játszott és jelenleg ő az egyetlen, aki megért és nem erőltet rám semmit.

- Fantasztikus voltál! - borzoltam össze kissé nedves haját. 

- Örülök, hogy itt voltatok. - mosolygott vissza. - Gyerkőcök? - fejemmel abba az irányba bólintottam, ahol a banda összes tagja bébiszitteré vált. Úgy látszik újra együtt a nagy csapat és a srácok kicsit sem neheztelnek Rá. Rosie most éppen Zayn nyakából élvezte a kilátást és kicsit sem volt tekintettel az arab srác tökéletesen belőtt hajára. Vidáman jártatta benne ujjait, mondhatnám azt is, hogy benne kapaszkodott. Leo pedig az apja karján csücsülve figyelte Niall vicces arckifejezéseit. Szegénykém nem tudta, hova is keveredett, de látszólag nagyon élvezte a helyzetet, hiszen hatalmas vigyor ült az arcán  - Hiányoztatok neki. - súgta a fülembe a szavakat. 

- Nem hinném, maximum a gyerekek. - mondtam lehangoltan.

- Hé - nyúlt az állam alá - Te is. - csak hümmögtem egyet, majd jobbnak láttam menni, nem szerettem volna jobban belemerülni ebbe a beszélgetésbe.

- Rosie, köszönj el a srácoktól, induljunk. Elég késő van már. - léptem Mellé, majd a kezembe vettem Leot. 

- De én még nem akarok. - hisztizett, amit furcsálltam, mert ő nem ilyen. 

- Légyszíves, az öcséd is fáradt már. - kértem szépen. 

- De én még maradni akarok. Apuval akarok lenni. - karolta át Harry lábát és szemében könnyek kezdtek el csillogni. 

- Fogadj szót Rosie, és gyere! - fogtam meg a kezét, majd indulni akartam, ő azonban kirántotta kezeim közül az övét. 

- Nem. - toporzékolt. Utáltam, amikor ezt csinálja, de azt hiszem ezt tőlem örökölte. Én is mindig ezt csináltam, mikor kicsi voltam. Úgy látszik a hiszti is öröklődik.

- Hagyd csak. Majd én hazaviszem később. - szólt közbe Harry. Rosie e hallattán még szorosabban ölelte át az apját. Annyira ragaszkodik hozzá, hogy az már hihetetlen. 

- Légyszii Anyu, kérlek hadd maradjak itt. - könyörgött, és alkalmazta kiskutya szemeit, én pedig rábólintottam, de Harryt már a tekintetemmel kettészeltem. 

- Legyen, de ne gyertek későn. - Harry bólintott, miszerint tudomásul vette a szabály, majd hazaindultam Leoval, aki útközben újra elszenderedett. 

Már jócskán elmúlott fél kilenc is, mire végeztünk a fürdéssel és ágyba sikerült dugnom a kisfiamat. Már kezdtem idegeskedni, amikor meghallottam, hogy egy autó megállt a ház előtt. Kinyitottam az ajtót majd láttam, hogy Harry a hátsóajtó felé igyekezik. Benn volt egy gyerekülés, amiben már alig volt ébren Rosie. Harry óvatosan kicsatolta az övet körülötte, majd megfogta a kislányunkat és karjaiba
vette, akinek már majd leragadtak a szemei. Kezeit Harry nyaka köré fonta és fejét a válla és nyaka közé szorította. 

- Lefárasztották a fiúk. - húzta mosolyra a száját Harry és megrántotta a vállát, én pedig Rosiért nyúltam, majd átvettem tőle.
- Jó éjszakát Hercegnőm! - puszilta meg a homlokát.

- Köszönöm, hogy hazahoztad. - szóltam hozzá azt hiszem elég kedvesen. 

- Ugyan. - legyintett egyet. Még mondott volna valamit, ám én közbevágtam. 

- Jó éjszakát Harry! - csuktam be előtte az ajtót, és szinte láttam magam előtt meglepődött arcát, ahogy a barna ajtóra bámul, ami elválaszt minket egymástól.