2. évad 1. rész - Hiány

Sziasztok! Egyszerűen nem bírom kivárni a hónap végét, ezért ízelítőként felrakom az első részt. Remélem örültök neki. Köszönöm az eddigi szavazatokat és szép szavakat! Imádlak Titeket! <3

Sophie

Lara Ross
(Pár évvel később)

- Rosie, add vissza Leonak a maciját, neked is van. - léptem oda játszó gyerekeim közé, majd megsimítottam Rosemarie arcocskáját, aki rám emelte nagy zöld szemeit, és elszégyellve magát mellette ülő öccse kezébe adta a plüssöt. Leo szeme felcsillant, majd boldogan ölelte magához Dörmi névre hallgató macit. - Okos kislány vagy, gyere menjünk fel a tiédért is. - kézen ragadtam fürtös kislányomat, majd az ölembe vettem Leot is, és elindultunk a szobájuk felé.

- Anyu?

- Igen, drágám.

- Apu mikor jön haza? - kérdezte tőlem, az alig múlt 3 éves kislányom. Ilyenkor kerülök olyan helyzetbe, hogy nem tudom mit válaszoljak neki. Attól, hogy kicsi még, nem buta és neki is feltűnik, hogy bizony megváltoztak a dolgok és már nem minden olyan, mint régen volt. A boldogságom már nem teljes, hiszen elvesztettem a szívem másik felét. Igen, Róla van szó. Nem tudom mi történhetett fél évvel ezelőtt, de Harry egyik pillanatról a másikra elköltözött tőlünk. Itt hagyott minket és ezzel a tettével valamit kettévágott bennem. Ez idő alatt csak párszor találkoztunk, akkor is általában csak veszekedésig jutottunk. Pedig válaszokat akarok, szeretném tudni, miért volt erre szükség, miért kellett magamra hagyni két kisgyerekkel? Életem legnehezebb féléve volt, Leo még csak 1 éves.

Emlékszem napra mikor végleges elhagyta a közös házunkat, amit közösen vettünk és ahova hazahoztunk mindkét gyerekünket.

Fáradtan huppantam le a kanapéra, és lábaimat magam alá húztam. Ilyen is ritkán van, hogy Leo is Rosie egyszerre lesznek fáradtak és egyszerre sikerül őket lefektetnem. Már majdnem elnyomott volna az álom, amikor hangos ajtócsapás riasztott fel, majd pár perccel később Lara hangját, ahogy keres. 

- Remek. - mormogtam az orrom alatt. - Nem lehetett volna kicsit halkabban becsukni az ajtót? - néztem Harryre és megütköztem gondterhelt arcán. - Harry? Baj van? - léptem közelebb hozzá és tenyeremet arcára simítottam volna, ha hagyja. Meglepődtem, hogy elfordította az arcát, ilyet még sosem csinált. - Héj, mi a baj? - nyúltam a keze után, mikor az emelet felé indult. 

- Semmi. - köpte felém a szavait. Megbotránkoztam rajta, de betudtam annyinak, hogy ma nagyon rossz napja volt. Csak néztem utána, hogy felbaktat a lépcsőn, aminek a tetején ott állt Rosie hüvelyujjával a szájában és egy macit szorongatott, amit nem olyan rég még az apjuk vett mindkettejüknek. Harry lehajolt hozzá, majd egy puszit nyomott a hajára. Én is felmentem utána, majd kislányomat ölembe vettem, aki a fejét a vállamra hajtotta és belekapaszkodott a hajamba. Úgy látszik ez valami családi szokás lesz, hiszen Rosie is Leo is csak úgy tudnak elaludni, hogy a hajam tekergetik. Elindultam a hálószobánk felé, majd amikor benyitottam a látvány leblokkolt. A nagy bőrönd hiányzott a szekrény tetejéről és most a földön volt egyre több ruhával benne. Csak figyeltem férjem mozdulatait és nem akartam elhinni, hogy ezt látom. 

- Harry mit csinálsz? - kérdeztem tőle, mikor megtaláltam a hangom. 

- Mégis minek látszik? 

- Hát az a baj, hogy ezt nem tudom eldönteni én sem. - motyogtam az orrom alatt. 

- Pakolok. 

- Elutaztok valahova? 

- Nem. 

- Akkor hová mész? - kíváncsiskodtam. 

- El. - kezdett egyre jobban felhúzni ez a hangnemű beszélgetés. 

- Na jó, ebből elég. Légyszíves mondd el, mi a baj. - kérleltem őt, közelebb léptem hozzá, de kerülte a szemkontaktust. - Mégis miért kellene elmenned és mégis mennyi időre? Bármi van, én segítek neked. 

- Elég Lara. Nem kell a színjáték. Elegem van mindenből és mindenkiből. Ha lenne egy kívánságom azt kívánnám, hogy mindenki hagyjon engem békén a francba. 

- Mi történt? Én csináltam valamit? Kérlek, ne menj el. - suttogtam neki. 

- Hát nem veszed észre, hogy ez már nem olyan mint régen volt? Én nem tudom ezt csinálni többé. Elmegyek, Lara. Elmegyek innen, örökre. - csukta le a bőröndöt, majd csak ezután nézett a szemembe. 

- Tessék? Mi nem olyan mint régen? Eddig minden jó volt. Nem értelek, nem teheted ezt, hiszen itt van a két kicsi gyereked és itt vagyok én is. Mi lesz így velünk? - a torkom elszorult és a gondolattól is, hogy egyedül maradok. Megborzongtam. Azt hittem, hogy ez csak egy rossz álom és hamarosan felébredek, de nem történt ilyen. 

- Semmi nem lesz. Nélkülem is boldogok lesztek. - húzta fel a kabátját és távozásra készen állt. 

- Papi? Mesélsz nekem egy mesét? - emelte fel a fejét Rosie a vállamról, valószínű most ébredt fel annyira, hogy észrevegye az apja is itthon van (még). Normál esetbe a nyakába ugrott volna, és nem engedte volna el egy pillanatra sem, hiszen imádják őt, és én eddig azt hittem fordítva is így van. 

- Sajnálom, hercegnőm, most ez nem fog sikerülni. Majd a mami mesél neked valami szépet, rendben? - Rosie csak fáradtan pislogott, majd visszahajtotta a fejét a vállamra. Harry egy puszit nyomott a hajára, és habár ő próbálta elrejteni az érzelmeit előlem és észrevettem egy könnycseppet a szemében, ahogy a kislányunkra nézett. Rosiet lefektettem az ágyra, ráterítettem egy takarót és Harry után rohantam. 

- Kérlek, bármit megteszek, csak ne menj el. Könyörgöm neked. 

- Sajnálom. 

- Szeretlek. - súgtam neki és a fejem jobbra- balra forgattam, jelezve neki, hogy ezzel nem old meg semmit, ha most elmegy. Nem értettem, hogy történt ez, és egyáltalán miért. A könnyeim megállíthatatlanul potyogtak és hangtalan sírtam az udvar közepén. A szívem egyik felét mintha kiszakították volna a helyéről. Úgy éreztem elvesztettem őt. Fájt, rohadtul fájt a tette és csak fel akartam ébredni. Kinyitni a szemeim és megpillantani őt mellettem, ahogy édesen szuszog és néha mosolyra húzza a száját, ha valami szépet álmodik. 

Azon az estén Louisék és Zaynék támogattak mindenben. Louis fogott le miközben majdnem szétvertem az egész házat, összetörtem mindent, ami csak a kezem ügyébe került. Perrie és Zayn átvitték magukhoz a kicsiket, mert mindketten megrémültek, amikor megláttak, olyan állapotban, amilyenbe még soha nem kerültem. Napokig, sőt hetekig nem voltam önmagam, majd miután megtudtam, hogy Harry egy időre az Államokba utazott, a fájdalmam mintha átváltozott volna gyűlöletté. Megvettettem őt, amiért ezt tette. Hiszen annyi mindent ígért, elvett feleségül, családunk lett és amikor minden a legnagyobb rendben volt, ő egyszerűen elment. Elment és azóta, ha kétszer-háromszor láttam, akkor is csak a gyerekek miatt.

Nem tudom, hogy valaha is képes leszek-e megbocsájtani neki. Elfelejteni nem tudom, hiszen még a mai napig a férjem, igaz, hogy már felfogadtam egy ügyvédet, hogy beadjam a válópert. A gyerekek is csak rá emlékeztetnek, hiszen mindkettő kiköpött mása. A többi bandatag sem érti miért tette, amit tett. Egyedül Louisval tartja a kapcsolatot és számomra is Louis az, aki a legfontosabb barát. Még ha tudom is, hogy Harry a barátja, érzem és tudom, hogy mellettem áll, és segít feldolgozni a múltat.

- Kicsim, nem tudom, mikor jön haza, de ha szeretnél vele találkozni, akkor szólunk Louis bácsinak, és ő elvisz hozzá Téged.

- És te nem jössz? Mert nekem úgy hiányzik már. Ugye neked is? - kérdezte gyermekien.

- Sajnos, én nem tudok elmenni. - mondtam neki, majd magamban hozzátettem, hogy pedig nekem is nagyon hiányzik már. Ezt az érzést azonnal el is fojtottam magamban, hiszen nem érezhetek ilyet iránta. Szorosan magamhoz öleltem kislányomat, és lenyeltem a gombócot a torkomban. Bennük, a gyerekeimben láthatom és érezhetem őt, ha máshogy már nem is.