37. rész - "Egy ideje..."

Nem tudom mennyi időre eshetett ki minden, de annyit tudok, hogy otthon ébredtem a kislányom mellett, aki gyönyörű zöld szemeivel ismerkedett a körülötte lévő csörgőkkel és plüssökkel. A fejem szörnyen fájt és a jobb csuklóm is sajgott. Lassan jöttek vissza az emlékképek: Rosie.. anyám... tető.. pisztoly....

- Apu. - suttogtam a semmibe. Hirtelen minden bajomról megfeledkeztem és sietősen keltem ki az ágyunkból. Kicsit meginogtam, de az egyensúlyom néhány pillanaton belül visszatért. Rosiet az ölembe véve indultam le az emeletről a nappali felé, ahol halk beszélgetést hallottam.

- Még alszik.

- Tudja már?

- Nem. Újra kiborulna. Nem szeretném, ha megint összetörne. Túl sok trauma érte mostanában.

- Mit fogsz tenni?

- Nem tudom, de tudnia kell róla, hiszen az apja.

Harry és Louis beszélgetését hallgattam ki, ami tudom, hogy nem szép dolog, de a hallottak alapján, nem biztos, hogy megtudnék hallgatózás nélkül dolgokat.

- Mit kell megtudnom? Hol van az apám?

- Kicsim! - pattant fel Harry, majd átölelve minket, puszit nyomott a homlokomra. - Hogy érzed magad? - simított végig az arcomon.

- Ne terelj! Mi van apuval? - néztem rá kissé könnyes szemmel, mert éreztem, hogy baj van. - Mondd el, kérlek!

- Kórházban van. - aprót bólintottam és Rosiet Harry kezébe adtam és mentem vissza a szobába egyetlenegy szót sem szólva. - Lara? - hallottam, hogy utánam szól, de az ajtó becsapása után már nem tudtam figyelembe venni. Tudom, azt kellett volna tennem, hogy rohanok a kórházba és nem mozdulok apám ágya mellől. De féltem és utáltam magam. Mondhatom azt is, minden az én hibám. Ha nem hagyom itthon a kislányom, akkor mindez nem történik meg. Ha nem mondom anyám szemébe az igazságot, nem akart volna bántani. Csak az a baj, hogy túl sok a 'ha'. A félelem pedig jobban uralja a testem, mint az, hogy bemenjek hozzá. Még az sem tudom, hogy mi baja van. Vajon őt találta el az a golyó, amit nekem szántak? Mennyire lehet súlyos. Sőt lehet, hogy már nem is él? Az agyam folyamatosan kattogott, rémesebbnél rémesebb elméletek születtek bennem. 

- Kicsim! Légyszíves, nyisd ki az ajtót. - kopogott folyamatosan Harry. 

- Nem akarom. 

- Rosienak is szüksége van rád, csak úgy mint apukádnak. Ne zárkózz el tőlünk. Segíteni akarunk. - mondta halkan, szinte suttogta, de én minden szavát tisztán hallottam. Megtöröltem a szemem, és lassan felálltam a sarokból és elfordítottam a zárat. A kilincsre tettem a kezem, de hezitáltam, végül Harry nyitott be előbb. Jó, hogy elhatároztam magamban többet nem sírok, amint rám nézett azokkal a sajnálkozó zöld szemeivel rögtön eltörött a mécses újra. Jól nézünk ki, az elmúlt egy hétben szinte minden nap minden órájában csak bőgök. 

- Héj, ne sírj életem. - karolta át a nyakam, majd Rosie beleakaszkodott a hajamba, így átvettem tőle.

  Annyira jó volt újra a karjaimba tartani, magamhoz szorítani és érezni a finom babaillatát. - Minden rendben lesz, apukád is.

- Mi van vele? - néztem rá félve. 

- A golyó..- a szemem leszorítottam - a vállát súrolta, semmi vészes. 

- Komolyan? - csillantak fel a szemeim. - Akkor mire várunk, induljunk hozzá. - mintha a rossz kedvem elszállt volna. Annyira megörültem apám állapotának, hogy minden bajomat elfelejtettem. - Gyere töpörtyűm, húzzunk fel valami csinosat, hogy a nagypapinak te legyél a világon a legszebb?- emeltem fel a magasba Rosiet, aki vidáman rám mosolygott, én pedig elolvadtam tőle.

Gyorsan összekészültünk és már indultunk is a kórház felé. A recepción érdeklődve megtudtuk, hogy hol is találjuk aput. Szélsebesen rohantam a szobája felé, lehagyva családom másik két tagját. Mint a a hurrikán, úgy törtem be az ajtót és szinte ráfeküdtem apámra, aki csak nevetett, majd fájdalmasan felszisszent. 

- Kislányom, én is örülök neked, de...

- Ne haragudj, csak annyira boldog vagyok, hogy semmi bajod. - ültem le mellé a székre. - Hogy érzed magad? 

- Azt hiszem megmaradok. Csak egy kis karcolás, a golyó csak súrolt. 

- Hál'Istennek..tudod nagy féltem ám, hogy..

- Csss.

- Jövünk, jövünk..szállunk! - egyensúlyozott Harry. 

- Kit látnak szemeim? Csak nem a világ leggyönyörűbb kis unokáját? - nyújtotta karját felé. - Na, gyere csak ide a papihoz. - majd ölébe vette. 

- Nem fáj semmid? Mit mondott az orvos? - érdeklődött Harry is. 

- Már holnap haza is mehetek, csak a sebet kell néha átkötni, de majd egy ápolónő segíteni fog.

- Örülök, hogy jól vagy. 

Még pár órát a kórházban töltöttünk, nem hagytuk unatkozni a papit. Végül Rosie úgy döntött neki elég volt ebből, semmi sem volt jó neki. Ha az én ölembe volt, ha apuéban, ha az apjáéban, ha kocsiba, ő csak sírt. Igen, egy kórház nem egy kislánynak való, főleg nem ekkorának. Ezért is jobbnak láttuk, ha hazamegyünk, hiszen már esteledett, így jogos volt Rosie nyűgössége, szinte egész nap nem aludt. 

- Akkor holnap találkozunk! Vigyázz magadra! - köszöntünk el tőle. 

- Várj, keresek egy csörgőt. - szaladt fel Harry az emeletre valami kütyü után kutatva, amitől megnyugodhat a csöppség. Már lassan egy órája folyamatosan sír. 

- Mi van, ha valami baja van? - kiabáltam fel utána. 

- Itt van. - kezdte rázni a csörgőt. - Gyerünk Rosie, ideje aludni. - kezdett neki mindenfélét énekelni. 

- Láza nincs. Nem meleg a feje. - tette tenyerét a fejére - Mi van ha éhes? 

- Hiszen most evett nem rég. 

- Pelus? 

- Cserélve. 

- Cumi? 

- Kiköpi. De hidd el, már mindent próbáltam.

- Hívom anyut, ő mindig tudja, mi a teendő. - nyúlt a zsebébe majd a füléhez szorította a telefont. Miután Anne felvette, kihangosította, mi pedig követtük az utasításait. 

- Lehet, hogy fáj a hasa. Melegítsetek fel egy párnát és tegyétek a pocakjára és simogassátok. Ha ez a baj, meg fog nyugodni, és ti is megnyugodhattok. Ez sűrűn előfordul az ilyen kicsiknél. 

- Köszönjük Anne a segítséget. Mire mennék én nélküled. - köszöntem meg neki. - Jó éjszakát nektek. 

- Ugyan. Aludjatok jól. 

Majd bontottuk a vonalat és felmelegítettünk egy párnát, ahogy Anne javasolta. Felváltva töltöttük az éjszakát Rosie mellett, akinek elég nyugtalan éjszakája volt. 

- Harry? 

- Hm? 

- Anyámmal mi lett? - tettem fel suttogva a kérdést, ami igazából már egész nap foglalkoztatott. 

- Egyelőre a pszichiátrián kezelik, valószínűleg kezeléseket fog kapni. - nem tudtam mit mondani rá. Nem éreztem iránta semmit, csupán szánalmat. - De ne foglalkozzunk most vele, jó? 

- Ühüm. - bólintottam és rámosolyogtam.  

- Szeretnék egy sokkal jobb témáról beszélni veled. 

- Igen? 

- Már egy ideje van egy dolog nálam, ami téged illet. Szeretném, ha újra rajtad látnám. - vett elő a zsebéből valamit. 

- Ezek szerint még mindig feleségül akarsz venni? 

- Más vágyam nincs is. - mosolygott rám, azokkal a telt ajkakkal, amire azonnal lecsaptam. Édesen csókolt és szenvedélyesen, pont úgy, ahogy szeretem. Úgy, hogy megremegnek a térdeim és egy más világba kerülök. 

- Annyira szeretlek. - suttogtam neki, míg ő felhúzta az ujjamra a gyűrűt. 

- Csak úgy mint én. 

- Köszönöm, hogy mindenben mellettem állsz. 

- Ez a dolgom, egy jó férj ezt teszi. - kacsintott egyet, majd az ölébe kapott, én pedig átkulcsoltam lábaimmal derekát. - Na, meg ezt. - Majd egy olyan éjjelt töltöttünk el, amire mindig emlékezni fogok. Szép volt, szenvedélyes, romantikus, és mindketten kifejeztük, mennyire is szeretjük egymást.