36. rész - Őrület

- Neeeeeeee!

Kislányomat ölembe kaptam, betakartam és egész testemmel védtem őt a ránk irányuló fegyvertől, miközben próbáltam csillapítani erős sírását. Nem tudta mi történik körülötte, ahogy én is egyre jobban kezdtem elveszíteni a fonalat. Harry is átölelt minket, ezzel kettőnket védve. A rendőr kezébe vette az ügyet, több társa is megérkezett már. Mi pedig megpróbáltunk minél hamarabb a helyszínről eltűnni. Lányomat magamhoz szorítva futottunk fedett helyre. Mikor végre a szálló recepciójára értünk zokogó borultam a kanapéra.
- Jól van kicsim. Minden rendben már. - dülöngéltem Rosie-val előre-hátra miközben egy csomó puszit nyomtam a kis fejecskéjére.
- Gyönyörűm! - vette át tőlem Harry a kicsit, aki rögtön megnyugodott apukája karjai között. - Soha többet nem eresztelek el a karjaim közül. - simított végig kis arcán. Már most lehet látni, hogy Rosie egytől egyig az apukájára ütött. Csillogó zöld szemei olyanok, mint a smaragdok, pont mint az apjának.
- Annyira féltem. - bújtam oda hozzájuk.
- Már vége. Gyertek, menjünk haza. - megfogta a kezem, majd elindultunk haza fele.
Elindultunk az autó felé, amikor a tetőről hangos kiabálások hallatszottak.  "Ne jöjjenek közelebb, különben, leugrom" hallottam anyám ordítását. Nem tudom miféle erő vett arra rá, hogy visszaforduljak, de úgy tettem.
- Hova mész? - kapta el a kezem hátulról Harry.
- Fel.
- Nem jó ötlet.
- Kérlek.... várjatok itt. - nyugtattam meg, puszit nyomva a szájára. - Ezt le kell zárnom.


Sietősen szedtem a lépcsőfokokat, hogy minél előbb felérjek a tetőre.
"Asszonyom, kérem tegye le a fegyvert" ilyen és különböző mondatok hagyták el a rendőrök száját. Anyám körbe volt véve, 3 rendőr is kérlelte őt.
- Anya! - kiabáltam, így rám vonta a tekintetét. - Kérlek. Tedd le! - kiabáltam, miközben a hajamba kapott a szél. Apró lépésekkel közelítettem felé, mindaddig még el nem értem.
- Hol van a kislányom? - nézett rám dühösen. Nem ismert meg. - Hol van a kicsi Lara? Ugye maga vitte el! - támadt nekem a pisztollyal. - Add vissza! - kiabálta. Egyszer tegezett, egyszer magázott. Kiváncsi lennék, mégis kinek gondol.  - Add vissza különben....

- Különben mi lesz? - pattant el bennem már oly régóta feszített húr. - Mit akarsz még tőlem Anya? Komolyan azt kéred, hogy adjam neked a lányomat, aki a mindenemet jelenti? Akit mindennél jobban szeretek? Akinek szeretnék megadni mindent, és azt szeretném, hogy boldog családba nőhessen fel? Olyan családban, amiben nekem nem volt lehetőségem, mert nem engedted. - csuklott el a hangom.

- Kisasszony! - szólított meg a rendőr.

- Nem Uram. Ezt el kell mondanom.. 

- Asszonyom, nem hagyhatjuk itt egyedül. - kiabált a rendőr felénk. 

- Menjenek csak! Vállalom a felelősséget. - nem meggyőzve, de elmentek, így ketten maradtunk a tetőn. 

- Tudod, soha nem hittem volna, hogy ezt egyszer is a szemedre vetem, de most megteszem. Rossz anya voltál, igen.

- Fejezd be! - kiáltott felém, majd a pisztollyal kezdett hadonászni.

- Nem, anya! Nem fejezem be! Ha tényleg képes lennél lelőni engem, a lányodat, akkor tedd meg. Vedd el Rosietól a lehetőséget, hogy az anyja nélkül nőjön fel. - léptem közelebb hozzá. - Gyerünk, húzd meg azt a kibaszott ravaszt. Keserítsd meg még jobban az életem. 17 éves koromig minden napomat sírással kezdtem és sírással fejeztem be. Hogy miért? Miattad. Mert nem szerettél. Nem viselkedtél úgy, mint egy anya a gyerekével. - A fegyvert eldobta a kezéből és az ő arcán is könnycseppeket véltem felfedezni. - El tudod nekem most mondani, hogy miért is sírsz? Miért potyognak a szemedből azok a fránya könnyek? - újra láttam a szemeiben a felismerést, hogy mit is mondok neki és ki is vagyok. 

- Én cs..csak sa...sajnálom.

- Most már késő. Nincs mit sajnálnod, anya. Tudod miért? Mert most már boldog vagyok. Mióta nem vagy az életem része boldog vagyok és továbbra is szeretnék az lenni. Ég veled! - hátat fordítottam neki majd a lefelé vezető lépcső irányába indultam.

- Nekem sem volt könnyű semmi. A karrierem csúcsán voltam, amikor megtudtuk, hogy jössz. Ott ért véget az életem, többé nem csinálhattam azt, ami a legtöbbet jelentett nekem. - megálltam, de nem fordultam meg. Csak csendben hallgattam, ahogy épp közli velem, azért nem szeretett, mert a rohadt modellkedés volt a számára a legfontosabb. - Nem voltál tervben, soha nem akartam gyereket. Óvatlanok voltunk és megtörtént, nem tudtam visszacsinálni. - hirtelen felindulásból visszafordultam és az arcába üvöltöttem. - Soha többet nem akarlak téged látni, hallani sem. Számomra a mai naptól megszűntél létezni, ANYA. - olyan undorral ejtettem ki a számon ezt a szót, ahogy éreztem is. A következő pillanatban egy tenyér csattant az arcomon. Lassan felemelve a fejem újra azzal a ködös és elveszett szempárral találtam magam szembe, mint amikor nem ismert fel. 

- Azt hiszem az én életemnek már nincs sok értelme, de ahogy elnézem a tiédnek sem. - megragadta a karom, és a párkányhoz húzott. 5 emelet magasan lehettünk, ami elég ahhoz, hogy csúnyán végezzünk. 

- Te megőrültél?! - próbáltam kirángatni a kezem a szorításából, kevés sikerrel. - Engedj el! Hagyj békén és szállj ki az életemből. - kezdtem pánikolni, hiszen nagyon magasan voltunk. 

- Ne aggódj, mindjárt szállni fogunk. - majd még egy lépést tett, így már teljesen a szélén álltunk. 

- Irene! - kiáltott egy erős férfi hang, akit biztos vagyok benne, hogy az én őrangyalom küldött nekem. - Engedd el azonnal. - Anyám hirtelen megfordult és a pisztoly kiesett a kezéből, majd mindketten leestünk a biztos földre. Nekem pedig lehetőségem volt a szabadulásra. Apám karjait kitárta, én pedig zokogva simultam az ölébe. - Shh, semmi baj. Vége van. Menj le, a kislányod már vár. - intett útra apám. Még egy utolsó pillantást vetettem anyámra, aki megdöbbenve nézett még mindig apámra.
- Nem hagylak itt vele. Teljesen megbolondult, apu!
- Gyere menjünk! - karolt belém apám. - Őt meg majd elintézik az orvosok.
- Nem mentek ti sehova! - kiabált utánunk anyám, majd csak egy hangos lövést hallottam és onnantól minden sötét lett, ahogy a földre érkeztem.