- Annyit tudunk, hogy az anyukád volt. - Az anyukád volt, anyukád volt, anyukád volt....Csak ez zengett a fülembe mindaddig amíg a rendes csengő meg nem szólalt. A forró teát az asztalra vágtam, hogy ki is löttyent belőle pár csepp, majd az ajtóhoz rohantam, hogy kinyithassam. Reménykedni tudtam, hogy valami hírrel fognak szolgálni nekünk, de amint kitártam az ajtót, apu ősz fejét pillantottam meg. Szemei elárulták, hogy már mindent tud én pedig zokogva borultam a nyakába.
- Jaj kicsim. - ölelt át ő is. - Minden rendben lesz. - majd becsukta mögöttünk az ajtót és mindketten leültünk. Harry is csatlakozott hozzánk, majd néma csöndben vártuk, hogy megcsörrenjen a telefon.
Vajon, hol lehet a kislányom? Mi történhet vele és jól van egyáltalán? Már lassan éjjeli egyet ütött az óra, de senki sem volt képes aludni. Még Gemm és Anne is fenn voltak, ők sem tudtak aludni. De kérdezem én, ki tudna ilyen helyzetbe aludni? Senki. Kezdem magam egyre jobban szégyellni, amiért úgy beszéltem Anne-nel, ahogy nem érdemelte volna meg. Elborult az agyam és nem gondolkodtam, nem tudtam mit beszélek. Az anyámnak nevezett ember, akit már nem tudok embernek nevezni, tehet mindenről.
- Miért tette ezt velem? - álltam fel idegesen és a kezeim a mellkasom elé szorítottam, hátha így vissza tudom tartani a bennem egyre növekvő haragot és aggódást. - Nem volt elég neki, hogy megkeserítette az életem nagy részét, most már életem legfontosabb személye kell neki? - járkáltam fel és alá, föl és le a lépcsőn. - Nem bírok tovább így ülni és várni! - indultam el a kabátom felé és a lábaimra erőltettem egy cipőt is.
- Hova indulsz? - jött utánam Harry.
- Megkeresni a lányomat.
Tudtam, éreztem, hogy pár pillanat múlva csatlakozik hozzám. Beülve a autóba, én a kezeimet tördelve, Harry pedig a kormányt szorongatva indultunk el a sötét éjszakában. London minden utcájába benéztük, hátha megpillantjuk anyám autóját, de semmi. Minél több idő telt el, annál jobban kétségbe voltam esve. Sokadik kávé után is, úgy éreztem, hogy a fejem szét fog hasadni. Akarattal parancsoltam szemhéjaimra, hogy ne merészeljenek lecsukódni.
- Édes. - simította meg az arcom Harry. - Menjünk haza, pihenned kéne egy kicsit.
- Nem. - tiltakoztam rögtön. - Meg kell találnunk őt. Nem is tudom, mi lesz ha..
- Nem lesz semmi baja, jól van. Érzem. Viszont te már kevésbé, ezért is menjünk haza, hátha van már valami hír. - ez volt az egyetlen ok, hogy beleegyeztem a hazamenetelbe.
- Találtatok valamit? - ugrott elénk Gemma. Csak szomorúan megráztam a fejem, majd felmentem a szobánkba és a fürdőbe vonultam.
Az anyám, aki megszült és életet adott, felnevelt és ellenem fordult. Soha nem az én érdekeimet nézte, csak magával törődött és a legnagyobb baj, hogy az sem tudom, mivel érdemeltem ki. Amikor 18 éves voltam és a képembe üvöltötte, hogyha még egyszer azzal a kis "sztárocskával" próbálok találkozni, többet nem kell hazamennem. Én megtettem. Találkoztam a kis "sztárocskával" és boldog lettem vele. Nem mentem többé haza, nem ott volt az otthonom már régóta. Az én otthonom a Göndörkém szívében van. Aki mindig mellettem volt és elfogadott olyannak amilyen vagyok, az összes rigolyámmal és rossz szokásommal együtt. Akivel, most már saját családunk van, amit ő most tönkretett azzal a tettével, hogy kitépett egy részt belőlem és Harryből is. Vajon ezt is csak azért tette, hogy nekem fájdalmat okozzon?
Észre sem vettem, hogy már csak hosszú percek óta folyatom magamra a hideg vizet. Libabőr jelent meg rajtam, majd gyorsan elzártam a vizet és egy törölközőt csavartam magam köré. Felöltöztem, majd leindultam, azzal a céllal, hogy bocsánatot kérjek Annetől és Gemmától.
A lépcső alján Gemma félénken a kezembe adott egy bögrét, ami a friss kávétól illatozott.
- Te sem tudsz aludni? - simítottam végig a karján. Ő csak nemlegesen megrázta a fejét, majd a kanapéra ült, ahol az én fürtösöm volt, fejét a támlára hajtotta és szemei csukva voltak. Ő már nem bírta tovább ébren, de arca nem volt nyugodt, ahogy senkié sem. Anne a konyhaajtóban állt és onnan bűvölte a telefont, csak úgy mint apu egy széken ülve.
- Kérlek, ne haragudjatok rám. - Néztem főleg Annere, majd Gemmára. - Nagyon szégyenlem magam azért, amit mondtam. -hajtottam le a fejem, nem szerettem volna a szemükbe nézni. Tényleg nagyon buta voltam, hogy ilyeneket vágtam a fejükhöz, őket nem hibáztathatom. Anne, aki a szárnyai alá vett és lányaként szeret, és Gemma, aki a húgának tekint. Sokat köszönhetek nekik, ők tettek olyanná, mint amilyen most vagyok.
- Nagyon sajnálom. - csöppent le egy könnycsepp, ami a padlón landolt.
- Jaj édesem. - futott oda Anne, majd a karjaiba zárt, belőlem pedig kivételesen újra kitört a zokogást. - Semmi baj! Tudjuk, hogy nem gondoltad komolyan.
- Én annyira féltem őt. - temettem az arcom Anne vállába, majd megéreztem apám karjait is a hátamon.
- Tudjuk, kicsim. Tudjuk. - suttogta a hajamba. - De megtaláljuk és minden rendben lesz. Mi mellettetek vagyunk.
- Gyere, dőlj le egy kicsit. - fogta meg a kezem Gemm, majd lassan az emelet felé kezdett húzni. Elmentünk Rosie szobája előtt, és nem bírtam ki, hogy ne nézzek be. Titkon azt reméltem, hátha ott találom a kiságyban és az egészet felfogom egy rossz álomként. De nem így volt, nem volt senki ott. Sem a kiságyban, se a kocsiban, se a hordozóban. Sehol. Leültem a hintaszékben, majd egy párnát és egy kis takarót magamhoz ölelve és mélyen beszippantva az illatát, ringatni kezdtem magam, mindaddig, amíg álomba nem merültem.
Másnap reggel idegen hangra lettem figyelmes, majd rohantam is irányába. Egy rendőrtiszt állt az előszobában és éppen Harrynek magyarázott hevesen.
- Velünk kell jönniük. Valószínű, hogy megtaláltuk őket. Harry rám kapta tekintetét, ami egy halvány kis reménytől csillogott. Mindketten gyorsan összekaptuk magunkat, majd Harry felém nyújtotta a kezét és pedig belehelyeztem az enyémet. Kicsit megszorította biztatásul én pedig egy halvány mosollyal ajándékoztam meg.
- Azt ajánlanám, hogy Önök a saját autójukkal menjenek, hogy ne keltsünk feltűnést. - beleegyezésül bólintottunk, majd a megadott címre indultunk. Ideges voltam, kezeim csak úgy mint a lábaim meg-megrándultak az idegtől.
- Azt hiszem ez az apartman. - parkolt le Harry az épület előtti parkolóban, majd pár perccel később megláttuk az őrmestert is, immár civilbe öltözve.
- Azt ajánlanám, hogy együtt menjünk, nem tudjuk mivel állunk szembe.- mondta kimérten a rendőr. - a 46- os szoba az.
Felsétáltunk a 4. emeletre és megálltunk az adott ajtó előtt. Kezeimet ökölbe szorítottam, számat belülről már véresre harapdáltam, majd Harry bekopogott. Semmi. Még egy pisszenést sem hallottunk. Harry újra kopogott. Megint semmi. Egyik lábamról a másikra helyezve a testsúlyomat egyre türelmetlenül vártam.
- Kérem álljanak egy picit arrébb. - terelt el minket az ajtó elől, ő pedig gyakorlott mozdulattal törte be az ajtót. A szobában hatalmas rendetlenség fogadott minket és egy rózsaszín kis takaró, amibe egy "R" betű
volt hímezve.
- Ez Rosie-é. - szaladtam a takaróhoz, amit magamhoz szorítottam, az pedig beszívta a könnyeimet. Harry mögém sietett és a vállamnál megemelve mutatott egy szoba felé, ahol ott állt anyám, nekünk háttal és előre hajolt az ágyra a lányom fölé. Hatalmas kő esett le a szívemről, hogy megtaláltuk őt. Siettem volna feléjük, amikor Harry visszarántott a derekamnál.
- Pssszt! - tette a mutatóujját a szája elé.
- Jól van kicsikém, minden rendben, itt a mami. Most már együtt leszünk örökre. - suttogta a szavakat a lányomnak.
- Asszonyom! - koccogtatta meg a vállát a rendőr, mire hirtelen megfordult ölébe kapva Rosiet, akit majdnem kiejtett a kezéből. Utána akartam kapni, de hátrált egy lépést és nem érhettem el. Rosie csak egy kis bodyban volt és keservesen sírt. - Kérem, adja ide a kicsit. - nyújtotta a rendőr a kezét anyám felé, aki még szorosabban húzta magához.
- Neeeeem! - üvöltötte. - Ő az enyém. Az én kislányom.
- Anya! - most már zokogtam. - Kérlek, ne csináld ezt. Add ide Rosiet. - próbáltam közeledni felém, de ő csak rázta a fejét és folyamatosan hátrált.
- Ő itt Lara, a kislányom. -simította meg a fejét. - Ne vegyék el tőlem. Szüksége van még az anyukájára. - magyarázta teljesen zavarodottan. Olyan volt, mint aki....aki megőrült. Harry mellkasába temettem az arcom, azt hittem, hogy nem leszek képes többet elviselni. Simogatta a hátam, hátha megnyugszom, de erre képtelen voltam most. Nem bírtam hallgatni, ahogy a lányom sír, és szinte majdnem csupasz volt a bőre.
- Irene! - szólalt meg Harry is. - Kérlek, csak had takarjam be őt. - vette el a kezemből a takarót, majd apró lépésekkel közelített feléjük.
Mielőtt még elérte volna őket, anyám hirtelen ellökte a kezét, majd kifutott a lépcsőházba és felfele vette az irányt. Mindannyian utána futottunk, rossz előérzetem támadt. Egyre feljebb és feljebb ment, majd az utolsó kanyarnál a tetőre lépett.
- Ne jöjjenek közelebb.
- Anya, kérlek. Én vagyok a lányod Lara. Ő pedig a kislányom. Kérlek, add vissza. Te mondtad, az anyukájára van szüksége.
- Nem. ő a kislányom, csak az enyém.
Közben a rendőr mögé osont, még nem figyelt - velünk volt elfoglalva- majd kikapta Rosiet a kezeiből.
- Neeeeeeeee. - kiáltott fel fájdalmasan, majd a rendőr övéből kikapta a pisztolyát, amit egyenesen felénk tartott.
- Miért tette ezt velem? - álltam fel idegesen és a kezeim a mellkasom elé szorítottam, hátha így vissza tudom tartani a bennem egyre növekvő haragot és aggódást. - Nem volt elég neki, hogy megkeserítette az életem nagy részét, most már életem legfontosabb személye kell neki? - járkáltam fel és alá, föl és le a lépcsőn. - Nem bírok tovább így ülni és várni! - indultam el a kabátom felé és a lábaimra erőltettem egy cipőt is.
- Hova indulsz? - jött utánam Harry.
- Megkeresni a lányomat.
Tudtam, éreztem, hogy pár pillanat múlva csatlakozik hozzám. Beülve a autóba, én a kezeimet tördelve, Harry pedig a kormányt szorongatva indultunk el a sötét éjszakában. London minden utcájába benéztük, hátha megpillantjuk anyám autóját, de semmi. Minél több idő telt el, annál jobban kétségbe voltam esve. Sokadik kávé után is, úgy éreztem, hogy a fejem szét fog hasadni. Akarattal parancsoltam szemhéjaimra, hogy ne merészeljenek lecsukódni.
- Édes. - simította meg az arcom Harry. - Menjünk haza, pihenned kéne egy kicsit.
- Nem. - tiltakoztam rögtön. - Meg kell találnunk őt. Nem is tudom, mi lesz ha..
- Nem lesz semmi baja, jól van. Érzem. Viszont te már kevésbé, ezért is menjünk haza, hátha van már valami hír. - ez volt az egyetlen ok, hogy beleegyeztem a hazamenetelbe.
- Találtatok valamit? - ugrott elénk Gemma. Csak szomorúan megráztam a fejem, majd felmentem a szobánkba és a fürdőbe vonultam.
Az anyám, aki megszült és életet adott, felnevelt és ellenem fordult. Soha nem az én érdekeimet nézte, csak magával törődött és a legnagyobb baj, hogy az sem tudom, mivel érdemeltem ki. Amikor 18 éves voltam és a képembe üvöltötte, hogyha még egyszer azzal a kis "sztárocskával" próbálok találkozni, többet nem kell hazamennem. Én megtettem. Találkoztam a kis "sztárocskával" és boldog lettem vele. Nem mentem többé haza, nem ott volt az otthonom már régóta. Az én otthonom a Göndörkém szívében van. Aki mindig mellettem volt és elfogadott olyannak amilyen vagyok, az összes rigolyámmal és rossz szokásommal együtt. Akivel, most már saját családunk van, amit ő most tönkretett azzal a tettével, hogy kitépett egy részt belőlem és Harryből is. Vajon ezt is csak azért tette, hogy nekem fájdalmat okozzon?
Észre sem vettem, hogy már csak hosszú percek óta folyatom magamra a hideg vizet. Libabőr jelent meg rajtam, majd gyorsan elzártam a vizet és egy törölközőt csavartam magam köré. Felöltöztem, majd leindultam, azzal a céllal, hogy bocsánatot kérjek Annetől és Gemmától.
A lépcső alján Gemma félénken a kezembe adott egy bögrét, ami a friss kávétól illatozott.
- Te sem tudsz aludni? - simítottam végig a karján. Ő csak nemlegesen megrázta a fejét, majd a kanapéra ült, ahol az én fürtösöm volt, fejét a támlára hajtotta és szemei csukva voltak. Ő már nem bírta tovább ébren, de arca nem volt nyugodt, ahogy senkié sem. Anne a konyhaajtóban állt és onnan bűvölte a telefont, csak úgy mint apu egy széken ülve.
- Kérlek, ne haragudjatok rám. - Néztem főleg Annere, majd Gemmára. - Nagyon szégyenlem magam azért, amit mondtam. -hajtottam le a fejem, nem szerettem volna a szemükbe nézni. Tényleg nagyon buta voltam, hogy ilyeneket vágtam a fejükhöz, őket nem hibáztathatom. Anne, aki a szárnyai alá vett és lányaként szeret, és Gemma, aki a húgának tekint. Sokat köszönhetek nekik, ők tettek olyanná, mint amilyen most vagyok.
- Nagyon sajnálom. - csöppent le egy könnycsepp, ami a padlón landolt.
- Jaj édesem. - futott oda Anne, majd a karjaiba zárt, belőlem pedig kivételesen újra kitört a zokogást. - Semmi baj! Tudjuk, hogy nem gondoltad komolyan.
- Én annyira féltem őt. - temettem az arcom Anne vállába, majd megéreztem apám karjait is a hátamon.
- Tudjuk, kicsim. Tudjuk. - suttogta a hajamba. - De megtaláljuk és minden rendben lesz. Mi mellettetek vagyunk.
- Gyere, dőlj le egy kicsit. - fogta meg a kezem Gemm, majd lassan az emelet felé kezdett húzni. Elmentünk Rosie szobája előtt, és nem bírtam ki, hogy ne nézzek be. Titkon azt reméltem, hátha ott találom a kiságyban és az egészet felfogom egy rossz álomként. De nem így volt, nem volt senki ott. Sem a kiságyban, se a kocsiban, se a hordozóban. Sehol. Leültem a hintaszékben, majd egy párnát és egy kis takarót magamhoz ölelve és mélyen beszippantva az illatát, ringatni kezdtem magam, mindaddig, amíg álomba nem merültem.
Másnap reggel idegen hangra lettem figyelmes, majd rohantam is irányába. Egy rendőrtiszt állt az előszobában és éppen Harrynek magyarázott hevesen.
- Velünk kell jönniük. Valószínű, hogy megtaláltuk őket. Harry rám kapta tekintetét, ami egy halvány kis reménytől csillogott. Mindketten gyorsan összekaptuk magunkat, majd Harry felém nyújtotta a kezét és pedig belehelyeztem az enyémet. Kicsit megszorította biztatásul én pedig egy halvány mosollyal ajándékoztam meg.
- Azt ajánlanám, hogy Önök a saját autójukkal menjenek, hogy ne keltsünk feltűnést. - beleegyezésül bólintottunk, majd a megadott címre indultunk. Ideges voltam, kezeim csak úgy mint a lábaim meg-megrándultak az idegtől.
- Azt hiszem ez az apartman. - parkolt le Harry az épület előtti parkolóban, majd pár perccel később megláttuk az őrmestert is, immár civilbe öltözve.
- Azt ajánlanám, hogy együtt menjünk, nem tudjuk mivel állunk szembe.- mondta kimérten a rendőr. - a 46- os szoba az.
Felsétáltunk a 4. emeletre és megálltunk az adott ajtó előtt. Kezeimet ökölbe szorítottam, számat belülről már véresre harapdáltam, majd Harry bekopogott. Semmi. Még egy pisszenést sem hallottunk. Harry újra kopogott. Megint semmi. Egyik lábamról a másikra helyezve a testsúlyomat egyre türelmetlenül vártam.
- Kérem álljanak egy picit arrébb. - terelt el minket az ajtó elől, ő pedig gyakorlott mozdulattal törte be az ajtót. A szobában hatalmas rendetlenség fogadott minket és egy rózsaszín kis takaró, amibe egy "R" betű
- Ez Rosie-é. - szaladtam a takaróhoz, amit magamhoz szorítottam, az pedig beszívta a könnyeimet. Harry mögém sietett és a vállamnál megemelve mutatott egy szoba felé, ahol ott állt anyám, nekünk háttal és előre hajolt az ágyra a lányom fölé. Hatalmas kő esett le a szívemről, hogy megtaláltuk őt. Siettem volna feléjük, amikor Harry visszarántott a derekamnál.
- Pssszt! - tette a mutatóujját a szája elé.
- Jól van kicsikém, minden rendben, itt a mami. Most már együtt leszünk örökre. - suttogta a szavakat a lányomnak.
- Asszonyom! - koccogtatta meg a vállát a rendőr, mire hirtelen megfordult ölébe kapva Rosiet, akit majdnem kiejtett a kezéből. Utána akartam kapni, de hátrált egy lépést és nem érhettem el. Rosie csak egy kis bodyban volt és keservesen sírt. - Kérem, adja ide a kicsit. - nyújtotta a rendőr a kezét anyám felé, aki még szorosabban húzta magához.
- Neeeeem! - üvöltötte. - Ő az enyém. Az én kislányom.
- Anya! - most már zokogtam. - Kérlek, ne csináld ezt. Add ide Rosiet. - próbáltam közeledni felém, de ő csak rázta a fejét és folyamatosan hátrált.
- Ő itt Lara, a kislányom. -simította meg a fejét. - Ne vegyék el tőlem. Szüksége van még az anyukájára. - magyarázta teljesen zavarodottan. Olyan volt, mint aki....aki megőrült. Harry mellkasába temettem az arcom, azt hittem, hogy nem leszek képes többet elviselni. Simogatta a hátam, hátha megnyugszom, de erre képtelen voltam most. Nem bírtam hallgatni, ahogy a lányom sír, és szinte majdnem csupasz volt a bőre.
- Irene! - szólalt meg Harry is. - Kérlek, csak had takarjam be őt. - vette el a kezemből a takarót, majd apró lépésekkel közelített feléjük.
Mielőtt még elérte volna őket, anyám hirtelen ellökte a kezét, majd kifutott a lépcsőházba és felfele vette az irányt. Mindannyian utána futottunk, rossz előérzetem támadt. Egyre feljebb és feljebb ment, majd az utolsó kanyarnál a tetőre lépett.- Ne jöjjenek közelebb.
- Anya, kérlek. Én vagyok a lányod Lara. Ő pedig a kislányom. Kérlek, add vissza. Te mondtad, az anyukájára van szüksége.
- Nem. ő a kislányom, csak az enyém.
Közben a rendőr mögé osont, még nem figyelt - velünk volt elfoglalva- majd kikapta Rosiet a kezeiből.
- Neeeeeeeee. - kiáltott fel fájdalmasan, majd a rendőr övéből kikapta a pisztolyát, amit egyenesen felénk tartott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése