33. rész - "Hol van a lányom?"

Elérkezett az a bizonyos este, amikor először hagyjuk egyedül a mi tündérkénket, aki mostanra már édesen szuszog fenn. Már jócskán elmúlt 8 óra, ideje elindulnunk itthonról, ha oda akarunk érni abba a bizonyos bálba. Anne és Gemma majd kiugranak a bőrükből, hogy ma este babázhatnak. Bennem mégis van egy kis aggodalom, hogy valami baj lesz. Elég annyi is, hogy ha felébred, hiszen tudni illik, hogy Rosie nem éppen a legjobb alvó. 

Mostanában rengeteg könyvet olvastam, hogyan is lehetne elaltatni a gyereket. Akárhány tippet találtam, mindet ki is próbáltuk, mondanom sem kell...semmi eredménnyel. 

Felváltva keltünk fel hozzá, hiszen mire elringattam őnagyságát, épp hogy leraktam, már újra nyekeregni kezdett és ez így ment óráról órára, napról napra. Rosie is, Harry is és én is hulla fáradtak voltunk, míg egyszer csak a lányka Harry karjai között ájult álomba, és csodával hatásos módon, reggelig aludt. 

- Most hova mész? - dörmögte rekedt hangom mellőlem Harry valamikor hajnalban.

- Csak megnézem...fura nekem ez a nagy csönd. - egy nagyot sóhajtott, majd beletörődött, hogy úgyis az lesz, amit én akarok. 

- Mindent túl aggódsz, drága. - simogatta meg az arcom. - Rosieval is minden rendben, most rajtad a sor, hogy aludj. Vagy szeretnéd, ha téged is elringatnálak? - tette fel pimaszul a kérdését, amire csak játékosan vállon csaptam. 

- Minden vágyam. - fordultam neki háttal, ő körbe ölelt a karjaival és álomba merültünk mi is. 

- Mehetünk? - fogta meg a kezem Harry.

- Persze. - gyorsan felszaladtam Rosiehoz és egy puszit nyomtam a feje búbjára. - Vigyázzatok rá. Ha valami van, azonnal hívjatok. Nem maradunk sokáig. 

- Nyugodj meg. Minden rendben lesz. - nyugtatott Gemma.

Tudom, hogy nem lehet semmi gond, hiszen mindketten imádják őt, és úgy vigyáznak rá, mint a szemük fényére.

- Gyönyörűen szép vagy. - fogadott a lépcső alján lovagom, aki ma csupa feketében állt előttem. Lélegzetelállító volt, haja szépen beállítva, úgy ahogy kell. Inge nem volt végig begombolva, éppen csak addig, hogy a madárkái láthatóak legyenek. Szeretem őt és ezt napról napra próbálom neki bebizonyítani. Imádom minden testrészét és minden mást, ami hozzá köthető. A hangja, az illata és még ódákat zenghetnék róla.

- Te sem panaszkodhatsz. - nyomtam egy puszit a szájára. 

Majd Harry felvette a szövetkabátját és nekem is segített az enyémet, végül elindultunk. Nemsokkal később megérkeztünk a bálterembe, ahol rengeteg gazdag ember tartózkodott. Becsülöm őket, hogy segíteni próbálnak a szegényeknek, ezért is egyeztem bele, hogy eljöjjek, főleg, ha a támogatottak beteg kis gyerekek, akiknek nem adatik meg, hogy szerető családban nőjenek fel. Szörnyű lehet nekik, ha nincs mit enniük, nincs mivel játszaniuk.

Perrie és Eleanor is itt vannak, így legalább nem vagyok egyedül, míg a fiúk a színpadon csinálják azt, amit mindenki szeret. A színpad előtt álló gyerekeket felhívják magukhoz és velük együtt énekelnek. Szívszorító látvány, ahogy némelyik kicsi a fiúk nyakába kapaszkodik szeretete jeléül. Az asztalok között megpillantom rég nem látott "barátnőmet", maga Swift kisasszonyt. Azóta a La-i eset óta nem hallottunk róla többet és remélem most sem fog a közelünkbe jönni, ugyanis egy 25 év körüli férfi kezét szorongatja.

Mikor mindenki megtette a maga feladatát, kezdetét vette a bál. Ahogy Harryék felénk igyekeztek, az ő asztaluk mellett is eljöttek, mire a szőke nőszemély elkapta barátom karját, majd a fülébe súgott valamit és elengedte.
- Ne nézz így. - suttogta a fülembe.
- Hogy?
- Majd megölöd a szemeddel. - puszilta meg a fülem mögötti részt. - Tudod, mennyire imádom, amikor féltékeny vagy, de...
- Nem vagyok az.
- Valóban? - mosolygott rám sunyin. - Akkor nem zavarna, ha odamennék hozzá? - sértődötten fordítottam neki hátát. - Még, hogy nem vagy féltékeny. - kacagott fel.
- Nem, nem vagyok, mert Te - böktem a mellkasára. - Csak az enyém vagy. Hangsúlyozom, CSAK az ENYÉM. - artikuláltam, és mélyen a szemeiben néztem.
- Reméltem is, hogy így gondolod.

- Szabad egy táncra, Hölgyem? - hajolt meg előttem és kezét nyújtotta nekem egy magas, vékony, göndör fürtökkel megáldott, smaragd szemű fess úriember.

- Szabad. - tettem kezemet, az ő nagy tenyerébe.

Keringőzni próbáltunk, de tudni illik rólam, hogy nem vagyok a tánc nagymestere, ezért hívnám inkább csetlés-botlásnak.

- Ha nem ez a szörnyeteg lenne rajtad, nyugodtan ráállhatnál a lábamra, mint legelőször. Emlékszel?

Hogyne emlékeznék, hiszen az első randinkon is vacsorázni vitt, ami után táncolni próbáltunk, ami végül csak úgy sikerülhetett, hogy  lábára állított. Én élveztem, szerintem ő már kevésbé.
- Elrabolhatom a Kisasszonyt? - állt meg előttem Louis.
- De ne vidd messze. - engedett el Harry, majd Louis-val is alkottam valamiféle mozgás koordinációt.
- Csak gratulált neki. - bökte ki röviden. Valamiféle gondolatolvasó lehet ő, hiszen épp kérdezni akartam.
- Csakugyan?
- Ühüm. - bólogatott meggyőzően.
- Nem csak megnyugtatni akarsz? - nemet intett a fejében, én pedig beletörődtem.

Harry közben visszament az asztalunkhoz a többiekkel, majd kis idő után ő is újabb táncpartnerre tett szert, Eleanor személyében. 

Félszemmel láttam, hogy a göndör a zakója zsebéből elbányássza csörgő telefonját, ezzel megzavarva az idilli hangulatot.

A képernyőre nézett, majd az én szemeimbe.

- Gemma az. - suttogta felém a szavakat. Amint kimondta a nevet, valami szorító érzést éreztem a szívem körül. Elengedtem Louis kezét és felé vettem az irányt.
- Most itt hagysz? - kiabált utánam Louis felháborodottan.
Elhúzta a zöld csíkot, majd a füléhez emelte a készüléket. Nem értettem, hogy mit mondott Gemma, túl gyorsan beszélt, de Harryn láttam, ahogy elsápad, majd a kijárat felé kezd húzni, fülénél még mindig a telefonnal. Pár pillanat múlva már a kocsiban ültünk és a kerekek csikorogva indultak el.
- Harry, szólalj már meg az Isten szerelmére! - küszködtem könnyeimmel, mikor már sokadszorra tettem fel neki a kérdést, hogy mi a fészkes fene történt. - Rosieval van valami, igaz? - Nem válaszolt, csak szomorúan bólintott egyet.

Harry Styles

Most mégis, hogy mondjam el neki ezt az egészet. Össze fog omlani. Tudta, érezte, hogy nem lesz rendbe valami, de én nem hallgattam rá. Erősködtem, hogy menjünk el erre a hülye rendezvényre. Ha most otthon lettünk volna, ez nem történik meg. Egyszerűen képtelenség ez az egész, nem fér a fejembe, hogy történhetett ilyen. Hogy tehet ilyet egy ember? Ideges vagyok és aggódom, mi lesz az én kicsi lányommal?
- Ha most azonnal nem mondod el, kiugrom az autóból. - a hangja már-már hisztérikus volt, amit teljesen megértek. De nem akarom látni, ahogy összetörik még ennél is jobban. - Jól van. - nyúlt a zár felé, de még mielőtt kinyithatta volna lezártam, ezzel megakadályozva azt, hogy kárt tegyen magában.
- Lara! Figyelj rám.. - megálltam a házunk előtt és magam felé fordítottam az arcát, hogy a szemeibe nézhessek, amik már tele voltak könnyel. - Meg kell ígérned nekem, hogy... - csuklott el a hangom. - ..hogy nem fogsz összetörni.
- Nagyon megijesztesz, Harry! - zokogta, majd a mellkasomra borult, ami engem is sírásra késztetett.
- Ígérd meg, hogy erős maradsz. - döntöttem a homlokomat, az övének, majd megcsókoltam. - Nem értem, hogyan történhetett, de .....

Lara Ross

- Hol van a lányom? - vágtam ki az ajtót és a kanapén ott feküdt a kissé még kába Anne és mellette ült a zokogó Gemma. Felrohantam az emeletre egyenesen Rosie szobájába. Éreztem, ahogy kezd elhomályosodni minden, az egész testem zsibbadt és remegett, de nem valaki megakadályozta, hogy a sötétség magával vigyen engem, mert még az utolsó pillanatban hátulról elkapott és szorosan tartott. Éreztem, ahogy az ő könnyei is a vállamon landolnak, csak úgy mint az enyémek a földön.