A szó: boldogság, nem fejezi ki mindazt, amit érzek. Még fel sem fogtam, hogy mi történt körülöttem, de azt tudom, hogy örökre így akarom érezni magam. Nem mindenkinek adatik meg olyan csoda, mint nekünk. A kezeimben tartani a világ legeslegszebb dolgát, felbecsülhetetlen. Mától az életem gyökeresen megváltozik, de tudjátok, nem bánom. Azt hiszem többet sem kívánhatnék ennél, egy gyönyörűszép csodagyermek, aki makk egészséges és egy odaadó, hihetetlen tulajdonságokkal rendelkező partner.
Napok teltek el míg összeszedtem magam annyira, hogy fel tudjak kellni az ágyból. Nem gondoltam volna, hogy ennyi energiát ki vesz belőlem a szülés. Pár nappal később pedig már haza is mehettünk otthonunkba. Kicsit féltem, hogy mit fogunk tenni egy pár napos újszülöttel, amikor semmi tapasztalatunk sincs. Elámulva néztem göndör hercegemet, ahogy Rosiet bebiztosítja az autóba, majd lassan vezet hazáig. Engem kisegített az ajtón, majd a kislányt is kiemelte és bevitte a házba. Letette a kanapéra én pedig mellé ültem és arcocskáját kezdtem simogatni. Hosszú szempillái Harryre emlékeztetnek, akárcsak a pisze orra. Citromsárga takaróba bugyolálva, mélyen aludt, mind addig, amíg egy hangos ajtócsapódás fel nem riasztotta, amit a huzat okozott. Kivettem a hordozóból és sétálni kezdtem vele, amíg meg nem nyugodott. Addigra Harry is bejött és átvette tőlem. Nem szerettem amikor sír, olyan törékeny hangja volt.
- Add ide nekem. - nyúlt érte. - Neked még pihenned kellene, az orvos is megmondta, hogy nem kell magad túlerőltetni. - majd utánozva az én mozdulataimat ő is sétálni kezdett.
- De ez nem fáradság.
- Nem vitatkozom. - felelte szigorúan. Harry maga a tökély. Nem gondoltam volna, hogy ennyire nyitott lesz a kicsivel az első napokban. Rettentően hálás vagyok neki, nagyon sokat segít nekem és hát látjátok, lassan már csak ágyban feküdnöm szabad.
A konyhába mentem, hogy elkészítsem kislányom uzsonnáját. Mivel a saját tejem nem nagyon indult még meg, kénytelen voltam egy kis tápszert adni neki. Megmelegítettem és ellenőriztem, hogy nem túl forró-e.
- Szeretnéd? - nyújtottam felé a cumisüveget. Először kicsit félve, de aztán elvette és a kicsi szájába tette. - Tarsd a fejét egy picit. - mutattam meg, hogyan is kell. - Az üveget pedig dönsd meg egy picit. - igazítottam rajta. Rosie mohón evett, néhány perc alatt eltűntette az adagját. - Meg is büfizteted?
- Öhm.. azt hiszem, most átadom egy picit..- átvettem, és egy ruhapelenkát helyeztem a vállamra, majd óvatosan ütögetni kezdtem a picike hátát. Harry szinte szájtátva figyelte mikor szökik az aprócska hang, amire várunk és amikor ez bekövetkezett, elmosolyodott. Rejtve mosolyogtam rajta, hiszen olyan aranyos volt, ahogy próbál mindenbe segíteni, de nagyon új neki még ez a szituáció. Ha belegondolunk szinte még mindketten gyerekek vagyunk, nagy felelősség egy kis életről gondoskodni.
Miután Rosie újra bedobta a szunyát és mindketten lepihentünk egy kicsit. Fejemet a mellkasán pihentettem, ő pedig engem átkarolva simogatta a hátam.
- Nem tudom neked elégszer megköszönni azt, amit adtál nekem Kincsem! - puszilt bele a hajamba.
- Azt hiszem mindkettőnk része benn volt. - kuncogtam fel, majd felnyújtoztam ajkaihoz és egy puszit nyomtam a szájára. Beszélgetésünk közben valamikor elbóbiskolhattam, mert halk sírdogálásra keltem fel. Harry nem volt a szobánkban, ahogy kiléptem a folyósóra halk dudolást hallottam.
A kisszoba felé közeledtem, megálltam az ajtóban és az ajtófélfának dőltem. Szemeim könnyekkel teltek meg, ahogy láttam életem szeremét Rosieval. Énekelt, méghozzá Neki. Olyan óvatosan nyúlt hozzá törékeny kis testéhez, és zárta karjaiba. Egy puszit nyomott a homlokára, majd amikor már megnyugodott a kiságyba helyezte. Ezekért a pillanatokért érdemes élnem. Életem két legmeghatározóbb és legfontosabb embere, akikre elég ránézni és süt róluk, hogy már most imádják egymást. Harry mellé álltam, megtámaszkodva a kiságyon. Ő a kezeit ráhelyezte az enyéimre és cirógatni kezdte.
- Annyira tökéletes. - bólintottam egyet, majd egy puszit nyomva Rosie homlokára, anélkül, hogy felébredt volna. Hosszú percekig álltunk fellette, és halgattuk halk és egyenletes szuszogását. Olyan volt, akárcsak egy kis angyal.
Az esti fürdetéshez közeledtünk. Be kell vallanom, volt bennem egy kis "félsz", hiszen mi van, ha valamit rosszul csinálok? Göndörkém látta fájdalmas arcomat, majd ő mosolyogva vállalta a feladatot, hogy megfogja addig, amíg én óvatosan megfürdetem. Őszintén arra számítottam, hogy az egész fürdés egy nagy ordítás lesz, ám meglepődtem, amikor Rosie a vízbe került, csupa nyugalmat sugárzott a kicsi pofija.
Mikor végeztünk, egy törölközőbe csavartuk, majd közösen ráadtuk a hálózsákot és már készítettem is neki a vacsit. Leültem a karosszékbe Harry pedig az ölembe tette. Miután mindennel rendben voltunk, egy kis ringatás után, mi is álomra hajtottuk a fejünket.
Az éjszaka mondhatjuk nyugalmasan telt, háromszor keltem fel, mert a pici, amikor éhes lett, jelzett. De amint jóllakot és tele volt a pocija, ugyanúgy folytatta szundítását, ahogy abbahagyta.
1 héttel később...
Pár nap elteltével úgy gondolom, nem könnyű anyának lenni. Nagy a felelősség az emberen, és igyekszik mindent a legjobban csinálni, úgy ahogy tanácsolták neki. Persze a legfontosabb a gyerek, de mellette ott van még a háztartás is, és persze egy szerető társ, akit szintén nem szabad elhanyagolni. Úgy érzem, most minden összegyűlt a fejem fölött. Harry újra dolgozik a fiúkkal az új lemezen én pedig itthon maradtam egyedül egy kiscsöppséggel, aki szinte 24 órás figyelmet igényel. Emellett még számtalan elintézni valóm lenne, és az én energiám is véges. Ahogy Rosie elalszik, nyomás le a konyhába rendet rakni, majd a mosógépet indítani és teregetni. A koszos pelusokat is ki kellene vinni a nagyszemetesbe, de közben még fel is kellene mosni. Amikor mindennel elvégeznék és ott tartanék, hogy egy kicsit leüljek, ne adj isten még vízszintesbe is helyezzem magam, természetesen megszólal a bébiőr, hogy a kisasszony nem hajlandó többet aludni. Aztán a folyamat kezdődik előről.
Lassan már ott tartok, hogy egy élő hulla leszek, aki márcsak ezekre a dolgokra jó. Szinte még a mosolygásra sincs időm. Egyre lehangoltabb vagyok napról napra. Nem tudom meddig leszek képes még ezt csinálni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése