29. rész - "Nem adhatod fel!"

Harry Styles

- Na jó…ebből elég! Mára befejeztük.. – kiáltotta el magát a rendező.

Már kezd nagyon elegem lenni ebből az egész klipforgatásból. Ha a menedzsmentnek nem felel meg, amit csinálunk, akkor tudok jobbat, forgassák le ők. Nem tudom, nekik mekkora sikerük lenne. Mikor már legalább 6-szorra kell eljátszanom ugyanazt a jelenetet, kezd betelni a pohár. Idegesen mentem a cuccaimhoz, hogy végre hazamehessek. Telefonomat nézve láttam, hogy van pár nem fogadott hívás, és üzenet. Elolvasom, miszerint az apukájánál tölti a napot. Ez egy picit megnyugtatott, hogy nem egyedül van otthon, legalább jól kibeszélgethetik magukat. Akkor viszont, amikor a nem fogadott hívások listáját néztem, újra nyugtalan lettem, hiszen 2 Larától, és 5 az apjától. Először megpróbáltam Larát hívni, de hiába, nem vette fel. Éreztem, hogy egyre görcsösebben szorítom a telefont. Tárcsáztam az apósom, aki nem sokkal később bele is szólt.

- Harry, végre. Figyelj rám fiam. – hangja ideges volt, amitől kirázott a hideg. – Azonnal be kell jönnöd a kórházba. Vészhelyzet van. Beindult a szülés. A St. Matthew-kórházba tartunk. Siess, ahogy csak tudsz. – majd lecsapta a telefont, még mielőtt bármit kinyöghettem volna. Mondjuk nem lettem volna rá képes. Azonnal az egész testem megdermedt a hír hallatán. Mi az, hogy megindult a szülés? Hiszen még több mint egy hónap vissza lett volna. Nem törődve senkivel elrohantam, és az autómba ültem. Idegesen kerestem a kulcsaim, de nem találtam. Szét tudtam verni a műszerfalat, hol a fenében vannak a rohadt kulcsok. A szívem a torkomba dübörgött, a kezeim remegtek.

- Ezeket keresed? – kopogtatott be az ablakon Louis.

- Louis, az ég áldjon meg, add már ide őket. – kiabáltam rá.

- Héj, jól van. Jól van. – tette magam elé a kezeit védekezően. – Mi a baj Haz, történt valami?

- Add ide a kulcsokat, be kell mennem a kórházba. Beindult a szülés. – kikaptam a kezéből a kulcscsomót és beindítottam a motort, mikor ő kinyitotta az ajtót felőlem.

- Csússz át, így nem vezethetsz. – hangja komolyra változott és már el is indultunk. Nem is figyeltem semmire, csak szerettem volna már Lara mellett lenni. Istenem, biztos nagyon kétségbe van esve. Csak, ne legyen semmi baj. – Nyugi, minden rendbe lesz.

- De még nincs itt az ideje. – remegett meg a hangom. Amint a kórház parkolójába értünk, meg sem vártam, hogy leálljon a kocsi, kiugrottam és egyenesen az információs pulthoz rohantam.

- Nemrég hozhattak be egy kismamát.. a neve Lara Ross. Hol találom? – hajoltam oda a nővérhez, aki fel sem nézett a papírok közül.

- Hozzátartozó?

- A vőlegénye vagyok, az isten szerelmére, mondja már meg hol van. – kiabáltam rá.

Miután közölte velem, hogy a 3-as műtőben a 4-en emeleten futó lépésben indultam meg a lépcsők felé. Louis nem győzött jönni utánam. A várakozóba érve megpillantottam Prestont, aki egy széken ült, a fejét a vállai közé ejtette és idegesen tördelte ujjait. 

- Preston. Benn van? - bólintott egyet én pedig kértem egy nővérkétől egy köpenyt. Magamra kapkodtam gyorsan és beléptem a szobába, ahol Lara ott feküdt az ágyon körülvéve orvosokkal. Homlokán izzadságcseppek, arcán fájdalom és szenvedés. Kezei erősen szorították az ágy szélét. Fejét hirtelen felém kapta, majd mintha picit megnyugodott volna. 

- Harry! - sírta el magát, légzése nehézkes volt, könnyei végig folytak az arcán. 

- Sh, semmi baj! Minden rendbe lesz.. - fogtam meg a kezét, majd egy csókot nyomtam a homlokára. 

- Lara, kérem figyeljen rám és csinálja, amit mondok. - szólt az orvos. Szerelmem csak bólintott egyet, miközben a próbált mély levegőket venni. Amikor az orvos, azt mondta: "Nyomjon" Lara szónélkül hajtotta végre az utasításokat, ilyenkor még erősebben szorítva a kezem. Annyira rossz volt látni a szenvedését, ha tehettem volna, minden fájdalmát elvettem volna tőle. 

- Nem bírom tovább..- pihegte. 

- Héj, kicsim, nem adhatod fel. Meg tudod csinálni. - biztattam. Még egy utolsót nyomott és egy gyenge, vékonyka hang sírt fel. Lara elengedte a kezem, hozzám pedig az orvos fordult, hogy elvágom-e a köldökzsinórt. Inkább ezzel a lehetőséggel nem éltem, hiszen a vér nem a legjobb barátom, nem kockáztatom meg az ájulást. A szemem a törékeny, kis test felé húzott, akit azonnal becsomagoltak egy takaróba. 

- Szeretné megfogni? - kérdezte a nővérke és pedig meghatódottan bólintottam és óvatosan a kezembe adta a csöppséget. Amint a karjaimban tartottam a kislányom minden feszültség távozott belőlem és rengeteg, eddig visszatartott érzelem tört fel bennem. Zokogtam a megkönnyebbüléstől és mérhetetlen boldogságot éreztem. Gyönyörű volt, számomra a legeslegszebb.

- Szia, egyetlenem. - pusziltam meg a fejecskéjét és amint az ajkaim bőréhez értek, rögtön abbahagyta a sírást és megnyugodott. Pici ujjai véletlenül az én ujjam köré csavarodtak, és megszorította. - Vigyázni fogok rád, amíg világ a világ. Szeretlek.

Lassan, mintha hímes tojást vinnék Lara felé közelítettem, akinek a szemei csukva voltak. A gépek hirtelen csipogni kezdek és bepánikoltam. 

- Mi történik? - kérdeztem ijedten. Az orvos Lara arcát ütögetve próbálta felébreszteni, nem sok sikerrel. A kislányt elvették tőlem, engem pedig kiküldtek a műtőből. Nem értettem, mi történik. - Kérem, engedjenek vissza. - kiabáltam magamból kikelve, és az ajtót ütögettem az öklömmel. 

- Kisfiam! - hallottam meg anyukám hangját, és kezét éreztem a hátamon fel-le siklani. Megfordultam, és anyám karjaiba temettem az arcom. Mindenki itt volt, aki számított. A fiúk és barátnőik, Gemma, Robin, anya, Lara apukája mindenki. - Mi történt? - kérdezte óvatosan. 

- Nem tudom. - csuklott el a hangom. - Egyszer csak elájult, mintha az orvosok azt mondták volna, hogy sok vért vesztet. 

- Minden rendben lesz. Ne aggódj! - simította meg az arcom. - És a baba? 

Akarva akaratlanul is egy halvány mosoly jelent meg az arcomon, amint a kislányomra gondoltam. 

- Ő gyönyörű és egészséges. A szemei a Laráé, pont olyan csodaszép, mint az anyukája. - sírtam el magam.

- Az öcsikém felnőtt, és apuka lett. - vetette magát nyakamba a nővérem, majd őt követték a többiek is.

- Büszke vagyok rád, kisfiam! - csatlakozott anya is.

Mindenki gratulált, de még senki sem volt nyugodt. Végig öleltem mindenkit, amikor az orvos kilépett a műtőből. 

- Dr. Úr, kérem mondjon valamit! 

- Minden rendben van most már. A hölgy sok vért vesztett és teljesen kimerült. Sok pihenésre van szüksége, és mindenek előtt nyugalomra. 

- Bemehetek hozzá? - kérdeztem rögtön. 

- Pillanatokon belül átszállítják a szobájába, jelenleg alszik. Egy ember bemehet hozzá, de ne feledjék, nyugalomra van szüksége. 

- Rendben, értettük.

- Mr. Styles? - fordult vissza az orvos, mire kérdőn néztem rá. - Gratulálok, csodás családja van, büszke lehet rá. 

- Köszönöm. - bólintottam, majd kezet fogtam vele. - Nagyon köszönök mindent. 

Lassan lépkedtem az újszülött osztályon, majd megálltam a kis ablak előtt. Kábultan bámultam a kiscsodára, aki megváltoztatta az egész életemet. Lenyűgöző, hogy egy ennyire a rabjává tud tenni. Kicsi karján egy szalag, amin a Rosemarie Styles név szerepelt. Már hónapokkal ezelőtt elterveztük, hogy ez a név az, ami mindkettőnk szívének kedves. 

- Melyik Ő? - kérdezte mellém állva Louis. - mosollyal a számon mutattam a rózsaszín takaróba bújtatott hercegnő felé. 

- Gyönyörű. Nem csalódtam benned Styles, jót alkottál. - veregetett hátba, mire elnevettem magam. 

Pár óra múlva, újra kezeimbe tartva csodagyermekünket és Lara szobája felé közelítettem. Belépve, Ő még mindig aludt, de arca már sokkal nyugodtabbnak tűnt. Leültem az ágy szélére és az egyik kezemmel óvatosan eltűrtem egy tincset az arcából, amire mocorogni kezdett. Lassan nyitotta ki a szemeit, majd amikor meglátott engem és a kis csodát, szemei csillogni kezdtek. Rögtön felakart ülni, de fájdalmai nem engedték és erőtlenül hullott vissza a párnák közé. 

- Nyugi, nyugi.. minden rendben. - simítottam meg a karját. - Na gyere, hercegnő. Itt az ideje, hogy megismerkedj az anyukáddal. Óvatosan Lara kezeibe adtam kislányunkat, aki könnyeit elengedve csókolta meg a baba arcát. 

- Édes pici babám, szia. Hát végre itt vagy velünk. Tudod, jól megijesztettél minket. - simogatta a hátát, aki rögtön álomba is merült édesanyja karjai között. Mintha megérezte volna, hogy most már jó helyen van és biztonságban. 

- Annyira tökéletes. - hajoltam közelebb hozzájuk és átkaroltam Larát, puszit nyomva a hajára. Ők az én családom. - Köszönöm, szerelmem, hogy ilyen csodás ajándékot adtál nekem. Nagyon szeretlek Titeket. 

Rosemarie Styles