7. rész ~ Kis beszélgetések

Sziasztok!
Meghoztam az új részt, habár az előző részhez nem érkezett túl sok visszajelzés. Talán nem tetszett? Nyugodtan megmondhatjátok és próbálok javítani a hibámon. :)
A mai részt mondjuk én is eléggé ramatynak érzem, de ennyi tellett most tőlem. Sajnálom.
Mivel megszavaztátok a csoportot, IDE kattintva csatlakozhattok :)

Harry

Pár perc kellett csak ahhoz, hogy elaludjon. Láttam rajta, hogy kimerült, de a makacsságával nehéz szembeszállni. Lefejtettem magamról az ujjait, amik görcsösen fogták a pólóm, mint minden alkalommal, mióta ott hagytam. Még mindig rettentően dühös vagyok magamra, de a múlton már nem tudok változtatni. Óvatosan felkeltem mellőle és ráterítettem egy vékony kis plédet, majd lebattyogtam a konyhába, ahol a két számomra nagyon fontos nő beszélgetett. Észrevették, hogy jövök, de a beszélgetést nem hagyták abba, rólunk, jobban mondva a babáról beszéltek.

- Lara? –kérdezték.

- Elaludt.

- Akkor tudunk beszélgetni. –mondta anyu. Hangja komoly volt, tudtam, hogy mi következik most. – Remélem kisfiam, hogy tudod, nem lesz könnyű. Mindketten olyan fiatalok és tapasztalatlanok vagytok.

- Igen, tisztában vagyok vele, hogy nem lesz az. - Kihúztam az egyik széket és leültem. – De mindent meg fogok tenni annak az érdekében, hogy velük lehessek.

- De ugye tudod, hogy rámehet a banda… - félve szólalt meg Gemma. Szúrósan ránéztem, de haragudni nem tudtam rá, hisz ha jobban bele gondolunk, igaza van. De nem érdekel, nekem a gyerekem és a szerelmem a legfontosabb.

- Igen Gemma, tisztában vagyok vele, de végig tudjuk csinálni, ahhoz viszont az kell, hogy segítsetek. – néztem rájuk felváltva.

- El sem hiszem, hogy a kisfiamból apa lesz. – teltek meg anyu szemei könnyekkel, én pedig felálltam, odamentem hozzá és szorosan átöleltem. – Számíthattok ránk, igaz Gemma? – kérdezte a nővéremtől, mire ő is odajött és csatlakozott az öleléshez.

- Egyébként remélem, örültök neki.

- Nem is tudod mennyire, hiszen nagymama leszek. Végre lesz valaki, aki színesebbé teszi majd a mindennapjainkat. Egy kisgyerek, aki vidámságot és boldogságot hoz a családba. Majd pár év múlva, amikor kint a kertben futkos majd a kutyákkal vagy épp virágot szed az udvaron – képzelte lelki szemei elé.

Felszabadult voltam, hogy örülnek. Boldogan mentem fel a szobánkba, ahol Lara még mindig nyugodtan aludt, ugyanabban a pózban, amiben hagytam. Nyomtam egy pici puszit a hajára és már el is hagytam a szobát a kis képpel a kezemben. 

-Nézzétek, ő az én hercegnőm. – mutattam feléjük a kis fekete fehér képet.

- Óóó… szóval kislány lesz? – vette el tőlem anyu, hogy jobban áttanulmányozhassa.

- Még nem lehet tudni, de Lara állítja, hogy érzi, hogy kislány lesz, és ami azt illeti én is úgy vélem.

- Gyönyörű, öcsikém. – mondta Gemma is miközben megnézte a képet. Azt lehet tudni, hogy hogyan tovább? – érdeklődött.

- Lara-nak még nem szóltam, de szeretném, ha velünk utazna az Államokba. Nem szeretném itt hagyni megint, teljesen egyedül.

Tudtam, hogy anyuék vele lennének, de az mégsem olyan, mintha én. Azt hiszem, ebben az időszakban, most rám van szüksége, meg persze nekem is rá. Hiszen elképzelni sem tudjátok, hogy milyen az, amikor egy egész kontinens választ el a szeretteidtől és a barátaidtól. Igaz, hogy ott vagyunk egymásnak, mi öten, de mégis hiányzik mindegyikünknek a családja.

Már lassan sötétedik, de Lara még mindig nem kelt fel, gondoltam benézek hozzá. Kinyitottam az ajtót, bekukucskáltam. Éppen akkor ébredezett, óvatosan befeküdtem mellé és elkezdtem cirógatni az arcát.

- Jó estét szépségem. – pusziltam meg ajkait, amint kinyitotta szemeit.

- Mi? – ásított egy nagyot. - Ennyit aludtam volna? – kérdezte meglepetten.

- Lassan nyolc óra lesz, hamarosan vacsi. – kacsintottam rá.

- Már alig várom, farkas éhes vagyok. – kelt fel, és kivette a bőröndünkből az egyik nagy kapucnis pulcsim. Szerettem, amikor az én ruháimban van, olyankor jó érzéssel telítődtem fel, mintha a ruhadarabjaim megvédenék bármitől. Lassan lementünk és neki láttunk a vacsorának, amit ketten Gemmával készítettünk el. Videóra kellett volna venni a mi kis akciónkat, ami anyunak nagyon is tetszett. Vacsora után mindannyian letelepedtünk a nappaliba és órákig tartó beszélgetésbe kezdtünk. Anyu elmesélte Larának, hogy milyen volt, amikor ő volt állapotos. Amíg Gemmánál a sósat kívánta, addig nálam az édeset. Azt is elmondta, hogy mikor Gem kicsi volt és én még nem voltam meg, minden este beszélt anyu pocakjához. Viccesebbnél viccesebb sztorik kerültek elő, amikről még én sem hallottam. Aztán miután a nővérem és anyu elálmosodott, ők elmentek lefeküdni. Mivel a szerelmem most épp kicsattant az energiából, gondoltam, hogy egy-két óráig még biztos, hogy pörögni fog, elcsábítottam egy kis éjszakai túrázásra, ami abból állt, hogy átsétáltuk egész Holmes Chapelt.

- Meddig maradsz még velem? – törte meg a már régóta tartó csendet. Kérdése meglepett, nem tudtam mire vélni ezt a kérdést.

- Életem végéig, sőt még utána is. – szorosabban magamhoz húztam és gyengéden megcsókoltam a homlokát.

- Nem így értettem… - hangja szomorú volt. – Mikor kell visszamennetek? – nagyot sóhajtottam. Nem tudom, hogy reagál arra, amit kigondoltam.

- 4 nap múlva. – nem kérdezett többet, nagyot sóhajtott, elengedte a kezem és egy pad felé indult. A szívem megszakadt, azért hogy így kellett látnom. Tudom, hogy terhesség miatt felfokozódnak az érzelmek, és Lara alapjáraton is eléggé érzékeny. Nagyon rosszul érinti ez az egész turné. Leültem mellé, ő pedig automatikus belefészkelte magát az ölembe.

- Shh, ne sírj! – simogattam a hátát. – Nagyon fáj így látnom téged. – próbáltam lecsókolni az összes elejtett könnycseppjét, ami az arcán folyt végig. – Kitalálok valamit, ígérem!

Nem szeretném még elmondani neki, hiszen ha az orvos nem egyezik bele, akkor még jobban elkeseredik. Holnap az első dolgom az lesz, hogy felhívom Mr. Morgan-t.

Nem tudom, mennyi idő lehetett, mikor visszaindultunk. Biztos, hogy jócskán hajnalodott már. Mindkettőnknek jót tett ez a kis séta, az én erőmet is rendesen kiszívta. Mindketten elmentünk fürdeni, majd befészkeltünk magunkat az ágyba, és álomnak hajtottuk a fejünket, ahol semmi gond nem merül fel. Sem a hiány, sem a távolság, sem semmi.