6. rész ~ Utcai árusok, avagy látogassunk haza!

Sziasztok! Először is meghoztam az új részt, köszönöm szépen a feliratkozásokat, illetve kommenteket és pipákat. :) Másodszorra pedig hihetetlenül büszke vagyok a fiúkra. 3 éve még a Harry Potter premierjén jelentek meg, pár nappal ezelőtt pedig a saját filmük bemutatóján. Szerintem minden egyes fan nagyon büszke lehet rájuk. Köszönjük fiúk, hogy vagytok nekünk. ♥
Harmadszorra nem tudom ti mit szóltok, de én rettenetesen boldog vagyok a mi kis Zerrie párosunk miatt. Innen is hatalmas gratula! Ami pedig Sophie és Liam párost illeti, én örülök neki, hogy van Liam mellett valaki. Sophie biztos nem Dani, de attól még szeretheti Liam-et. Remélem boldogok lesznek, és kérlek titeket ti se utálkozzatok! :)

Nem számítottam erre a kérdésre, de úgy is lehet mondani, hogy meglepődtem. Nem gondolom, hogy a szüleimnek bármi közük is lenne ehhez a dologhoz. Anyám sosem támogatott, ha ezt megtudná, a haja égnek állna, apám meg szinte biztos, hogy neki adna igazat, még ha ezt másképp is gondolja. Szólni nem fogok nekik az biztos, ha nagyon érdekli majd őket mi van velem, úgy is észreveszik, addig meg köszönöm megleszek nélkülük is.

- Nem, nem szeretném nekik elmondani. – ezzel a részemről lezártnak tekintettem az ügyet, de a szálka azért bennem van, hogy mit tettem, amiért ilyen szülőket kaptam.

- Miért? Hisz joguk van tudni…az unokájuk. – tudtam, hogy nehéz dolog lesz Harry-t meggyőzni a dologról, hiszen világéletében szerette volna, ha kibékülök velük.

- Harry! – szóltam rá komolyan – Nem, nincs jogul tudni… semmi közük hozzá. – majd fogtam magam és felmentem a lépcsőn. Utálom, amikor miattuk kell veszekednem Harry-vel is, ezért is jobbnak láttam elhagyni a csatateret még mielőtt jobban elszabadulnak az indulatok. De a nyugalmam nem tartott sokáig, ugyanis hallottam a lépteit felfele a falépcsőn, majd egyenesen a szobába. Leült mellém az ágyra, a fejét a vállamra hajtotta és a kézfejemet cirógatta.

- Ne haragudj, édes. – puszilt meg. – Nem szerettem volna elrontani a kedved.

- Nem haragszom, de nagyon jól tudod, hogy a szüleim nem a legkedveltebb témakör, amiről beszélni szeretek.

- Tudom. De nem szeretném, hogy ilyen kis morcos legyél a nap további részében – állt fel az ágyról és a szekrényhez ment. – Ezért megyünk Holmes Chapel-be. Közöljük a hírt az én családommal. Benne vagy? – kacsintott felém. Az arcom egy széles mosoly ült ki. Szerettem odautazni, hisz Anne anyám helyett anyám volt, Gemma pedig nővérem helyett nővérem. Minden apró dolgot meg tudtunk beszélni egymással, de ezt az egyet még ő sem tudja. Felugrottam az ágyról én is, majd Harry nyakába kapaszkodtam.

- Még szép, hogy benne. – majd segítettem neki összepakolni néhány napi cuccunkat. Nem tudom hány napig maradunk, ugyanis Hazz szabadsága vészesen fogy. Belegondolni sem akarok, hogy már csak pár nap, vagy esetleg egy hét és újra egyedül maradok, ki tudja mennyi ideig. Már jó ideje úton voltunk, amikor rám tört a hányinger. Az egyetlen dolog a terhességben eddig, amit nehezen viselek az, ez.

- Szívem, meg tudnál állni egy kicsit? – szóltam halkan akadozva.

- Mindjárt ott vagyunk..- majd rám pillantott, és gondolom észrevette sápadt arcom. – Baj van? – fékezett egy hatalmasat, azt hittem, hogy azonnal kirepülök az autóból. – Úristen, ne haragudj! Várj, segítek kiszállni. – mire átért volna az én oldalamra, addigra én már kiszálltam. Amint a friss levegőn voltam, a hányinger elmúlt, habár a remegés még meg volt, de sokkal jobban éreztem magam.

- Jól vagy? – termett mellettem Harry, és lehajolt hozzám.

- Persze, csak egy kis hányinger volt, de már nem érzem. – nyugtattam meg. Azt hiszem neki is hozzá kell szoknia az ilyen helyzetekhez, mert eddig nem mondhatnám, hogy higgadtan viselkedik. Mindig a legrosszabbra gondol, tudom, hogy ez nem vicces, de mégis mosolyognom kell rajta, hogy mennyire aggódik. – Mehetünk tovább.

- Biztos? Még mindig remegsz. – Ránéztem, mert mindig azt mondta, hogy a tekintetemből ki tud olvasni mindent. Remélem, most is látta benne, hogy mire gondolok. Szerintem kapcsolt magában és visszaindultunk a kocsihoz.

A légkondi helyett most inkább az ablakot húztam le, ezt a negyed órát már kibírom, csak friss levegőt kapjak.

Épségben megérkeztünk a már jól ismert kis családi házhoz. A gyomrom görcsbe rándult, mint mikor először jöttem ide. Tisztán emlékszem arra az őszi napra.

- Gyere már! Ne félj, nem fognak megenni- húzott a ház felé Harry.

- Nem mehetnénk inkább haza? – nyafogtam már jó ideje. – Mi van akkor, ha nem kedvelnek majd. Inkább minden veszekedés nélkül menjünk vissza. Vagy tudod mit, te menj csak be nyugodtan, én megvárlak itt kint. – húztam ki a kezem a kezéből.

- Ne butáskodj. Imádni fognak, épp úgy, mint ahogy én. – húzott közelebb magához, majd megcsókolt.

Beléptünk a takaros kis házba és megcsapott a kellemes, édes illat.

- Anyu! – kiabált Harry. – Megjöttünk. – hallottuk, ahogy nagy csapkodás, néhány káromkodás, ahogy felborult valami, majd megjelent az a személy, akitől annyira féltem.

- Sziasztok drágáim. – rögtön átölelt mindkettőnket, én pedig egyből tudtam, hogy remekül ki fogunk jönni egymással. Ahogy velem viselkedett, amilyen közvetlen és megértő volt velem szemben elkápráztatott.

Szépen lassan közelítettük meg az ajtót, majd megnyomtuk a csengőt. Nem is sejthették ki lehet az, hiszen nem szóltunk neki előre, hogy jövünk. Hallottam, ahogy Gemma szalad le a lépcsőn és kiabálja, hogy majd ő nyitja. Pár másodpercen belül, meg is pillantottam barátnőmet, akinek a haja egy copfban be volt fonva és széles mosoly ült az arcán, ahogy meglátott minket.

- Ki az? – jött a hang a konyha felől.

- Áh. Már senki, csak valami utcai árus volt. – kiabált vissza az anyukájának, felénk pedig kacsintott. Harry-nek egyből felcsillant a szeme, feléledt bennük a testvéri cinkosság. Óvatosan lopakodva mentünk be, Harry ment elől, engem pedig húzott maga után. Csendben átszeltük a nappalit, majd a konyhába értünk, ahol Anne épp krumplit pucolt nekünk háttal. Hazz elengedte a kezem, majd elkiabálta magát, miközben megfogta Anne vállát.

- Meglepetéééééééés! – nyújtotta el hosszan. Anne kezéből közben kiesett a kés, gondolom egy kisebb fajta szívrohamot hordott most ki.

- Jesszusom! Kisfiam… normális vagy? – háborodott fel az anyukája, miközben szorosan magához ölelte rég nem látott fiát. Biztos nekik is nagyon nehéz lehet, hiszen ők még kevesebbet látják, mint én. – Oh, lara, kincsem, hát te is itt vagy? – húzott engem is magához.

- Szia. – köszöntem neki, majd visszaöleltem. Már egy ideje így álltunk, amikor Harry megszólalt.

- Anyu ..hééé, anyu! Azt hiszem, elengedhetsz minket, ha nem akarod összenyomni az unokádat. Anne szorítása lazábbá vált, mondhatom úgy is, hogy túl lazává. Az asszony kezdte elveszteni az egyensúlyát, de Harry még időben utána kapott, és leültette egy székre. Gyorsan a csaphoz rohantam és engedtem egy pohár hideg vizet, majd leguggoltam Anne elé.

- Tessék, ezt idd meg! – nyújtottam felé. Elvette tőlem a poharat, kortyolt egyet, majd végig simított az arcomon, miközben szemei megteltek könnyekkel. Egy pillanatig nem tudtam, hogy ez most jó vagy rossz jel-e, de amint megszólalt tudtam a kérdésemre a választ. A meghatottságtól sírt.

- Igaz ez? – csak elpirosodva bólintottam egyet, jelezve, hogy igen. – Jaj, istenem kincseim. Annyira örülök nektek. – szorongatott újból. – Jaj, bocsánat. – majd, mintha semmi nem történt volna, ugrott fel a székről és a nappali felé terelt minket. – Mindent tudni akarok, meséljetek el mindent! – parancsolt.

- Tényleg mindent tudni akarsz? – kérdezte pajkosan Harry.

- Kisfiam, ne őrültködj. – legyintette meg hátulról.

- Miről maradtam le? – futott le a lépcsőn Gemma, mert közben felvitte a cuccainkat.

- Figyelj Gem, szerintem előbb ülj le, nehogy úgy járj, mint anyu. – nézett rá mosolyogva Harry.

- Miért, mi történt anyuval? – ijedt meg. Annyira irigylem őket, hogy ilyen szoros a kapcsolatuk.

- Semmi, csak kicsit sokkolta a bejelenteni valónk. – nyugtatta meg nővérét Hazz. Gemma kérdőn nézett ránk, közben pedig leült a kanapéra. Harry nem mondott semmit, csak rám nézett, majd megfogta a kezem, ami a hasamon pihent.

- Várj! – csillant fel Gemma szeme. – Ugye nem azt akarjátok mondani, hogy nagynéni leszek?

Én szégyenlősen lehajtottam a fejem, de közben mosolyogtam, és vártam, hogy Gemmából mikor tör ki a sikoly. Nem kellett többet várni, néhány másodpercnél és hatalmas ujjongás terítette be az eddig csendben álló házat. Előfordulhat, hogy még a szomszédok is meghallották.

- Nem hiszem el, hogy a kisöcsém apuka lesz. – majd felém fordult. – Úristen Lara, gratulálok! Nagyon jó anya lesz belőled. – az én szemeim is megteltek könnyekkel. Remélem igaza lesz Gemmának, nem szeretném, hogy a gyerekem bármiben is hiányt szenvedjen.

- Ez ellen semmi kétségem. – csókolt meg az az ember, aki boldoggá teszi a mindennapjaim. – Azt hiszem, mi most felmegyünk és pihenünk egy kicsit. – Larát megviselte egy kicsit at utazás.

- De Harry, nem vagyok fáradt. – tiltakoztam, de mintha a falnak beszéltem volna.

- Menjetek csak! – erősködött Anne is. Semmi esélyem nem volt, így még mielőtt újra cipelni akarna, önként felmentem, a már jól ismert szobába. Lefeküdtem az ágyára, ő pedig szorosan átölelt. Igaza volt, nem kellett sok, és már az álmok világában voltam, elnyomott a fáradtság.

Ui.: Amint láthatjátok, oldalt kiraktam egy szavazást. Szavazzatok! :)
Köszönöm, hogy elolvastátok, kommetelni se felejtsetek el ;)