4. rész - A harmadik személy

- Szia! – köszöntem vissza neki. Tomboltak bennem a hormonok. Az egyik pillanatban a ház másik sarkába kívántam volna távol tőlem, a másik pillanatban pedig szerettem volna, ha mellettem van, és hallom a lélegzetvételeit is.

- Bejöhetek? – hangja olyan volt, mintha félne tőlem, vagy nem is tőlem, hanem inkább a reakciómtól. Hiányzott az érintése, azt kívántam, hogy szorosan a karjaiba szorítson, és soha többet ne engedjen el. Kérdésére válaszul csak bólintottam egyet, ő pedig közelebb jött, egészen az ágyunk végébe, és ott megállt.

- Miért mentél el? – muszáj volt tudnom rá a választ, addig semmiképp nem tudok megnyugodni. Lehajtotta a fejét, bűntudata van. Látom, ismerem már annyira, hogy lássam, mikor hibáztatja magát. Most pont ezt teszi. Egyetlen egy szót sem szólt, csak lógatta a fejét. Én sem tettem semmit annak érdekében, hogy előre haladjunk. A válaszát akartam hallani. A csend kínos volt, aligha fordult elő velünk az elmúlt pár évben, de tessék ezt is megéltük. Megszólalt a csengő, fogalmam sem volt róla, hogy ki lehet, de ahogy az ő arcát néztem, szerintem neki sem sok. Kiment a szobából, jobb esetben ajtót nyitni, rosszabb esetben pedig elmenekülni. Pár pillanat múlva visszatért, de nem egyedül, hanem egy nem olyan régen látott, szemüveges idősödő személlyel. 

Mialatt az orvos megvizsgált, Harry csendben kuporgott a szoba másik felén lévő fotelben. Miután a doki megmérte a vérnyomásom végzett velem, mondhatom, hogy cseppet sem volt kedves a pillantása amit Harry felé irányított.

- Uram, megkérném, hogy figyeljen jobban a hölgyre, ha nem szeretné, hogy komolyabb baja legyen neki, illetve a babának. – Amint kimondta a „baba” szót, félőn Rá pillantottam, és kellemeset csalódtam. Szemei vágyakozással, meghatottsággal és szeretettel voltak teli. De akkor, ha tényleg ezeket érzi, akkor miért ment el?- Kisasszony, Önnek pedig megmondtam, hogy nyugodt életmódot kell folytatnia, a stressz és az idegesség nem tesz jót.

- De ugye, azért minden rendben? – kérdeztem aggódva, közben a kezemet a hasamra simítottam, Harry közelebb jött, leült az ágy szélére, közvetlenül mellém és kezeit automatikusan enyémekre rakta. Először érintett meg így. Most nem számított semmi, csak a pillanat. Megkönnyebbültség futott át az egész testemen, míg szemeim a meghatottságtól csilloghattak.

- Természetesen igen, ezúttal a vérnyomása kicsit magasabb a kelleténél, itt hagyok pár hangulatjavító homeopátiás készítményt, ami nem árt a kicsinek. Ha úgy érzi, vegyen be belőle. – végre mosoly ült ki az arcára. – Jövőhéten pedig találkozunk a rendelőben az első ultrahangon. Addig is pihenjen sokat! – sietős léptekkel távozott, Harry pedig kikísérte.

- Szóval? – hangom szigorú volt, még magam is meglepődtem rajta.

- Egy barom voltam. Nagyon sajnálom.

- Csak annyit mondj, miért?

- Én..én, azt hittem, hogy egy… harmadik személy van a kapcsolatunkban. – megdöbbentem, erre nem számítottam, nem tudtam, most nevessek-e vagy sírjak. Végül egyik mellett sem döntöttem, csak meredtem magam elé. – Sajnálom Kicsim! – gondolataim másfelé terelődtek.

- Szóval nem haragszol rám? – néztem rá nagy szemekkel. Kérdésem meglepte őt, nem értette kérdésem. – azért mert itt – mutattam a hasamra – van valaki.

- Lara, Szerelmem! Meg sem érdemellek titeket. – arcán lefolyt egy könnycsepp, amit mindent elárult. Szenved, és ez fáj nekem, utálom így látni őt. Tudom, hogy mindent meg fog tenni azért, hogy büntesse magát, de ezt nem engedhetem.

- Ne mondd ezt, kérlek! Nézz rám! – belenézett a szemembe, előttem újra lefolyt az elmúlt két év, az összes közös emlék, legyen jó és rossz. – Szeretlek! – nekem is kigördült a mai nap már a sokadik könnycseppje.

- Én is szeretlek! – puszilta meg a kezem, majd végig simított az arcomon. Kihasználtam, hogy a közelembe van, megfogtam a pólójánál fogva és magamhoz rántottam. Erősen magamba szívtam illatát és nem szándékoztam elengedni. Görcsösen szorítottam magamhoz, féltem, hogy újra itt akar hagyni.

- Annyira, de annyira sajnálom. Kérlek, bocsáss meg nekem…- ha tudnád, hogy soha nem is haragudtam rád.

- Megbocsátok, csak kérlek szoríts erősen magadhoz.

Feküdtünk az ágyon, nem foglalkoztunk az idővel. Néha-néha elbóbiskoltam, hiszen fáradt voltam, az elmúlt napokban nem aludtam szinte semmit. Egyszer csak Harry megmozdult, és kimászott alólam.

- Szabad? – kérdezte, választ várva arra, hogy szabad-e megérintenie a hasam.

Elmosolyodtam a kérdésén, majd engedélyt adtam neki. – Szia Gyönyörűm. Én vagyok az apukád, tudod, már alig várom, hogy kint legyél és kezembe tarthassalak. Megígérem neked, hogy soha nem hagylak el titeket, és vigyázni fogok rád, az anyukáddal együtt. – majd forró csókokkal hintette be a hasam.