13. rész - Lift

Pár hónap múlva

A napok, hetek és hónapok csak úgy elsuhantak előttünk, észre sem vettük, hogy lassan belépünk a hideg évszakban, azaz a télbe. Mondjuk ez innen Ausztráliából nem nagyon mondható el, hiszen itt hamarosan nyár. Érdekes lesz átállni a hidegre, amikor itt kellemes meleg vár minket. 1 hónap múlva karácsony, amit végre otthon tölthetünk kettesben, azaz hármasban. Igaz, hogy minden napom Harry mellett töltöm… elméletben. Gyakorlatban pedig kora reggel elindul a szokásos útjára, stúdió, interjú, hangpróba, majd koncert. Aztán az afterparty után, ahol kötelező a megjelenés, hullafáradtan esik haza. Habár nem traktálom én is a különböző bajaimmal, de már előre rettegek attól, ha meg lesz a baba, hogy fogom bírni egyedül.

Nekem szükségem van valakire.

Szükségem van Rá, nem másra, csak Rá. A fiúkra is ráfér egy kis pihenés, hiszen már hetek óta folyamatos koncerteket adnak. Habár a színpadon nem mutatják ki, ők is fáradták már és vágynak egy kis nyugalomra. Most lesz egy hetük, amikor sem koncert, sem interjú, sem semmi nem vár rájuk.

Ami pedig minket illet, a média kezd lecsendesedni, kész rémálom volt kilépnem az utcára anélkül, hogy valaki ne legyen a hasamra kiéhezve. A rajongók két táborra oszlanak. Az egyik csoport, akik mellettünk állnak és örülnek annak, hogy boldogok vagyunk. Rengeteg jókívánságot kapunk és még néhány ajándékot is dobnak fel a színpadra nekem címezve. A másik csoport pedig a gyűlölködők csapata. Kezdetben nehéz volt elfogadni azt, hogy egy idegen ember a kisbabám halálát kívánja, de most már csak elfojtom magamban a dolgokat. Kaptam olyan megjegyzéseket, hogy csak ezzel akarom magam mellett tartani Harryt, sőt olyat is olvastam a csiripelős oldalon, hogy a gyerek nem is Harryé. Komolyan az ilyen dolgokon már nem tudok mást csinálni csak nevetni. És akkor még ők nevezik magukat rajongóknak? Na, nevetessen már senki, aki nem tudja elviselni azt, hogy ’állítólagos’ kedvence boldog, legalábbis én úgy érzem boldog, akkor az illető nem is rajongó.

A délelőttömet Perrievel töltöttem, mert Harrynek még valami elintézni valója volt az új dalukkal kapcsolatban. Addig is legalább tízszer körbejártuk Perrievel Melbourne belvárosát. Rengeteg babaholmim van már, nem tudom, szegény gyerekre mikor adom rá őket, de ennek ellenére még ma is megajándékozott egy gyönyörű hófehér rugdalózóval. A babánk neme még rejtély számunkra, hiszen a múltkori 26. heti vizsgálat során szégyenlős volt őnagysága és nem szerette volna megmutatni magát. Harry hiába szökött meg a hangpróbáról és szorította a kezem az ultrahang alatt, az ő kérésére sem engedelmeskedett a pocaklakónk.

- Perrie! Elfáradtam… nem mehetnénk vissza a hotelbe? – kérleltem barátnőmet, aki nagyon élvezte, hogy eláraszthat különböző babás cuccokkal. Komolyan gondolkodom azon, hogy beszélek Zaynnel, hogy jó lesz, ha csinálnak valamit, mert Perrie eléggé beleéli magát a helyzetembe.

- De, persze… mehetünk. Csak ide még nézzünk be. – húzott most kivételesen egy Burberry bolt felé. Megadtam még ennyit talán kibírok.

Végülis örültem, hogy beszaladtunk ide, mert Harrynek találtam egy tökéletesen olyan cipőt, mint amilyet most is hord. Hiába szajkóztam neki, hogy hanyagolja, mert a cipő orra már tiszta kopott, a sarka beázik és a cipzárját is többször cseréltette már ki. De nem volt hajlandó kidobni, mert nincs még egy ugyan olyan, se színre se méretre. Hát most jelentem, hogy megtaláltam.

Bőven elmúlott már dél, amikor visszaindultunk. Nem tudom milyen csoda árán, de beszálltam Perrievel a liftbe. Néhányszor már utaztam vele, de csak is kizárólag Harry mellett. Úgy érzem, nem lettem volna képes felmászni a hatodik emeltre. Beszálltunk a liftbe, majd áhítattal figyeltem a kis kijelzőt: 1… 2… 3… és egy kattanás. Megálltunk. Először még nem gondoltam semmi rosszra, de miután már vagy 1 perce nem nyílott ki az ajtó, mi szerint valaki beszállni szeretne, kezdtem pánikolni. A világítás cikázott, néha teljesen sötétbe voltunk, majd pár pillanat múlva újra kigyulladtak a fények.

- Perrie. Mondd azt, hogy csak te szórakozol azokkal a gombokkal. – hangom kétségbeesett volt. Perrie megszorította a kezem, mintha biztatni akarna, hogy minden rendben lesz.

- Ne aggódj, már nyomtam a vészcsengőt. Mindjárt kijutunk.

Tudtam, éreztem, hogy nem kellett volna beszállnom ebbe a lyukba. Mindig is rettegtem a bezártságtól, ha lehet úgy fogalmazni, klausztrofóbiás vagyok. Kiskoromban kezdődött minden, amikor az oviban az ovi néni elzárt a többiektől egy üres, sötét terembe, mert véletlenül lelöktem az egyik társam a hintáról. Mindenki, az óvónő is tudta, hogy nem szándékos volt, mégis, mivel nem voltam a kedvence, elzárt. Nem tudom mennyi időt tölthettem ott egyedül, azóta félek az ilyen helyzetektől. Tudom, hogy most itt van velem Perrie, aki épp a nyugodt arcát próbálja felém sugározni, de mégis látom rajta, hogy tart attól, mikor török ki. Valószínűleg ez nem fog bekövetkezni, mert érzem, hogy egyre kevesebb erőm van a levegőhiány miatt. Mintha folyamatosan szipolyoznák ki innen a levegőt. A víz levert és hevesebben kapkodom a levegőt. Ez egy rendes ember számára is megterhelő, nem ám egy kismamának. Persze csemetém még rá tesz egy lapáttal, az amúgy sem kellemes helyzetre. Olyan intenzíven kezdi el a napi tornáját, hogy úgy érzem, menten kiesik az oldalam. Fel is szisszentem, mikor hirtelen belenyilallt az oldalamba.

- Minden rendben? Kérlek, Lara most ne ijesztgess! – aggodalomtól csillogott barátnőm szeme.

- Semmi nincs rendben.. Perrie, nem vagyok jól. – egyre hangosabban ziháltam. – Kérlek, hívj valakit. – megszorítottam a kezét, majd a lift falán lecsúszva ültem le a földre. Hiába a simogatás, a rúgás nem szándékozott abbamaradni. Gondolom kisbabám is érezte a feszült helyzetet.

- A francba lemerültem.. – szitkozódott Perrie hangosan, majd fölhöz vágta a telefonját. Nem tudom mennyi időt tölthettünk itt, de a fejem kezdett egyre szédültebbé válni.

- Lara, figyelj rám! – fogta kezei közé az arcomat. – Nézz rám! – rákoncentráltam. – Ne merészelj elájulni, kérlek! – bólintottam egyet, nem voltam valami meggyőző.

- Tessék, itt az enyém, próbáld erről… hívd Harryt! – nyújtottam felé a telefonom, letöröltem az izzadságcseppekkel keveredett könnyeimet, megpróbáltam magam összeszedni.

Kérlek, kicsim nyugodj meg, az én kedvemért. Simogattam a hasam, halkan beszéltem hozzá, hátha megnyugszik.

Az egyik pillanatban először minden elhomályosult, majd sötétségbe burkolózott. Már nem éreztem a fojtogató érzést és a fájdalom is megszűnt az oldalamnál. Csak remélni merem, hogy odabent is minden rendben és semmi baj nincs.

Még valahol messze hallom, ahogy Perrie ordítva beszél valakivel, aztán tényleg végül, minden elsüketült. Egy nyugodt világba csöppentem.

Az idő elteltével érzékszerveim működésbe léptek. Először valami kellemetlen szag csavarta az orrom, mintha fertőtlenítő lenne. Majd egy kényelmetlen ágy, amiből legalább kettő rugó biztos kiáll és egy óriás kéz a kezemen. Szemeimet még nem igazán sikerült kinyitnom, de tudtam kihez tartozik a kéz.

Pár perc múlva egy édes ajkat éreztem a homlokomon, majd egy „Rögtön visszajövök, édes”.  Én pedig újra az álmok világában merültem el.